Ugrás a fő tartalomra

Rubin Eszter: Árnyékkert - "A hegy nem mozgott többé..."

"Újrakezdte, hiába nem akarta, küzdött ellene, megint, és mégis élt."

Ahogy elkezdem írni ezt a bejegyzést, éppen hajnali fél négy van. Órák óta fenn vagyok. Nyugtalan, zaklatott a lelkem, zakatol. Végiggondolom, mi történt. Ahogy felriadok az éjszaka közepén, rádöbennek a lámpa még ég, le sem oltottam, és én egy berögzült mozdulattal a könyv után nyúlok. Felütöm. Folytatom, ahol abbamaradt, amikor a szemem önkéntelenül is lecsukódott. 

Rubin Eszter Árnyékkert (Jaffa Kiadó, 2019) című nagy ívű, merész, aprólékosan kidolgozott, családregénynek álcázott műve szürreális hangulatú, magával ragadó, lenyűgöző és őszintén szólva egészen megdöbbentő. Az első betűtől az utolsóig. Nem hagyott aludni sem. A varázslatos, ám majdhogynem kisérteties külcsín már azonnal felkelti a figyelmet, és az, akinek szeme van, azonnal érti a jelzést: a kissé baljóslatú borító egy különlegesen szerteágazó, fojtogató, mélyenszántó, hihetetlen történetet rejt. Rubin Eszter képzelőereje egészen döbbenetes, stilisztikai érzéke rendkívüli, eleven, és nagyon igényes. Szépen fogalmaz, érzékletesen. Csodásan megkomponált mondatok keverednek egyszerű, modern, minden cicomát mellőző kijelentésekkel. Ráadásul olyan kifinomult ravaszsággal, óvatosan adagolja, szórja elénk regénye esszenciájának morzsáit, hogy a végszó alapvetően üti szíven az olvasót. Be kell vallanom: nem erre számítottam. Jobban mondva, erre nem számítottam. Utólag visszatekintvén valóban, oldalról oldalra sűrűsödött a terep, a fájdalmasan realista, kíméletlen képet egyre inkább átszőtte valami sejtelmes, valóságon túli, zavaros képzet.  A történet egy pontjától fogva érezni lehet, hogy valami rejtve van előttünk, hogy valamit nem látunk, ám a teljes igazság nem áll össze, egészen az utolsó oldalig. 

Pontosan ettől olyan figyelemre érdemes ez a könyv. Minden sora egyre inkább magába vonz, magához köt, mint az a bizonyos damil azt a bizonyos Jámbor plüssmackót. Igazából már nagyon korán, az első fejezetekben megkapjuk a finom előremutatást. Az egyszerű, színtiszta jelenet a poros-romos pincében, egy elmúlt élet horgászzsinórral gúzsba kötött, összegubancolt emlékei közt kotorászó főhős valójában egy szépen kivitelezett intés. 

A regény alapja tökéletesen klasszikus, mondhatni sablonos: családregény. Adott egy fiatal lány és egy fiatal fiú, akik egymásba szeretnek, családot alapítanak és hellyel-közzel egymás mellett megöregszenek. Harminc év történései elevenednek meg az oldalakon. Harminc kemény, brutális év borul ránk, hazugságokkal, aljas tettekkel, gondolatokkal terhesen, titkokkal, és indulatokkal át- meg átszőve. A történet legelemibb szimbóluma, a Zergehegyen álló Stark-ház (nem tudom szándékos-e a névválasztás, de nekem kifejezetten tetszik), egy omladozó, burjánzó, sötétlő, penészes, ám mégis régmúlt dicsőségében és hatalmasságában megbabonázó, varázslatos, nagyhatalmú hely. Innen indul ki minden, és ide is tér vissza minden. Valójában a főhős, Stark Gyuri legmélyebb lényegének ravaszul megkomponált kivetítése: lelkének és elméjének zavaros-csavaros, gyönyörű és félelmetes megtestesülése. A szerző a képzelet játékának szabad teret engedve kalandozik, mellőzve a kapkodást. Bár a felesleges időhúzást ő sem szeretheti, könyörtelenül elvágja az idő egyenes vonalát, ugrál, a legtöbbször majdhogynem észrevétlen. Az éles, éppen hogy csak logikus váltások mégis oly elegánsan siklanak egymásba, hogy a történet ezek ellenére is egybefüggő és érthető marad. Ugyanakkor ez a fajta történetvezetés bizonyos előremutató magyarázattal szolgál a végső megoldásra. 

Úgy voltam én ezzel a regénnyel, hogy vonzott is, meg nem is. Ahogy ott ült a polcon, fenségesen és hívogatón, igazából nem tudtam eldönteni, mit is várok, várhatok tőle. Ám olvasás közben rádöbbentem, ez a választásom ezúttal egy életre szól. Sosem olvastam korábban az írónőtől, de ezentúl biztosan fogok. Rubin Eszter nem csak páratlanul tehetséges, de feltétlenül okos is. Az Árnyékkert egy zseniálisan felépített, felkavaró, minden idealista irányvonalat mellőző, pokolbugyorba vezető mélyutazás. Érzelmileg felhasít, megsebez. Rákényszerít, hogy tükörbe nézz. Kegyetlen, és félelmetesen gyönyörű. A magyar kortárs próza kiemelkedő darabja. Misztikus, szinte vészjósló hangulatával, sokfelé ágazó gondolataival, megejtően ötletgazdag, szépen árnyalt szimbólumaival, mágiával enyhén behintett szürrealitásával magába zár, és csak nehezen ereszt. Tökéletes.

Megjegyzések