"– Nem aggódom – mondtam. És nem is aggódtam, mert azt gondoltam, minden rendben lesz. És bár tévedtem, nem olyan rossz megoldás így állni hozzá az ismeretlenhez, amikor már épp szembesülnie kell vele az embernek."
Richard Ford Vadon c. regénye az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg idén tavasszal. Bevallom őszintén, az én érdeklődésemet elsősorban a fedlapon feltüntetett Faulkner-díj keltette fel az író, illetve műve iránt. A borítónak rendkívül megkapó hangulata, színvilága van, így aztán semmi sem tarthatott vissza attól, hogy belevessem magam ebbe az újabb könyves kalandba.
A Vadon maga korántsem új írás, eredetileg 1991-ben jelent meg először külföldön. A belőle készült filmet tavaly mutatták be a cannes-i filmfesztiválon. Talán ez is lehet az oka, hogy ebben az évben végre hozzánk is eljutott ez a nagyon jellegzetesen érzékletes, sejtelmes, és férfiasan tényközlő történet, mely egy tizenhat éves kamasz szemszögéből mutatja be egy házasság buktatóit. A regény egyik erőssége - legalábbis számomra feltétlenül az -, hogy a főhős szemén át nézve mi, olvasók, is pont ugyanannyit értünk, és fogunk fel az eseményekből, amennyit ő. A lángokban álló hegygerincek izgalmas, félelmetes, mégis valószínűtlen fenyegetése, a szülők zavaros kapcsolata: az apa büszkesége, elvonulása, az anya iszákossága, léhasága, a szerető durva jellegtelensége, esetlensége. Ezek mind, mind úgy sorakoznak fel előttünk, ahogyan azt Joe Brinson megtapasztalja, átéli. Ennél fogva a regény kissé sablonba is zár, mert a képzeletünket nem engedi kalandozni. Az van, ami van, és nincs lehetőség az olvasói szabadság által kínált lehetőségek színes tárházára. Az anya figurája vészterhesen ellenszenves, az apa erélytelen és jelentéktelen, a szerető pedig visszataszító. Bármelyik gyermek így élné meg azt, ahogyan a szülei házassága szétomlik, és megjelenik benne az a bizonyos harmadik. Ez a szemüveg erősen torz, ám azt a főhős (jobban mondva az alkotó) javára kell írnunk, hogy ennek ellenére mégis igazlátó, méghozzá tévedhetetlenül az.
Ford nem magyarázza túl regénye történéseit. Az ok-okozati összefüggéseket nem fejti ki, csupán átsuhan egy bizonyos fontosnak tartott momentumon, amiből végül bimbózásnak indul a romlás virága. Tulajdonképpen az írás nagy része mindössze három nap eseményeit dolgozza fel, részletesen, mindenre kitérőn. Egy kamasz visszaemlékezése, mondhatni naplója, anyja bukásáról. Mert az anya kétségtelenül elbukik. Bizonyos kritikus távolságtartással szemléljük mindazt, amit tesz, és valljuk be, némi undorral is. Megvetjük, ahogy a pohárért nyúl. Megvetjük, mert olyan társat választ magának az áruláshoz, akit mi feltétlenül némi idegenkedéssel fogadunk. Azért pedig, hogy mindezt a saját fia szeme láttára teszi, mindenképpen kevésre tartjuk őt. Ugyanúgy, ahogyan a mesélőnk, mi is csendes, ítélkezéstől mentes, bár kissé viszolygással teli egykedvűséggel vonjuk le konzekvenciáinkat.
Azt azért el kell mondani, hogy hőseink egyike sem süllyed túl mélyre, mondhatni, az egész vergődés kíméletlenül a felszínen marad. Igazi sebeket nem üt, mély barázdákat nem hagy, csupán némi flegma lenézés fanyar ízét hagyja a szánkban. Talán pont ez az, ami a leginkább a csalódás érzetét kelti az emberben. Ez az életszagú, katarzis és megvilágosodás nélküli történet olyan érzést kelt bennünk, mintha iszap húzna lefelé és fojtogatna. Ha valaki kitör, ha pusztít, ha gyilkol, ha megőrül, azt meg lehet érteni, azt szánni tudjuk, azzal azonosulni tudunk. Hogy neki valami ennyire fáj, annak van értelme, ennélfogva súlya, és értéke is van. Ám ha valaki csak tűri mindazt, amit tesznek vele, azt nagyon nehéz maradéktalanul elfogadni. Hogy egy házasság romba dől, egy család szétszakad, hogy a hegyek lángolnak és pusztulnak hónapokon át, és ez senkinek sem fáj igazán, mi több, oly tompán, satnyán reagálnak, mintha nem számítana semmit sem. Ez a flegmatikus bágyadtság üt bélyeget igazán az olvasó lelkére. Ez a minden mindegy. Hogy az élet folyik tovább. Hogy nem harcolnak. Ezt nehéz lenyelni igazán.
"Piszkos realizmus." Ennél találóbban nem lehet körülírni, milyen is a Vadon valójában. Kendőzetlen, poros, és ennélfogva kétségtelenül földhöz ragadt. Hiányzik belőle a lelkesedéshez, a rajongáshoz, a meséhez szükséges reveláció. A megvilágosodás. A tombolás ereje. Mindenki szürke, egykaptafa, sablon. Ez a történet bárhol a világon pontosan ebben a sémában esik meg, évezredek óta, újra és újra. Az emberek a látszatot kaparászva evickélnek az élet hullámain, és sosem tapasztalják meg a felszabadító mélységet, a magasságot pedig végképp nem. Merészség híján csak az van, amit az ember megteremt magának: az unalom, és a közöny. A beletörődés súlya úgy húzza a vállakat, mint valami mázsás súly. A képzelet hiánya gyilkos fegyver. Nem a hűtlenségből nincs kiút, hanem a feneketlen fantáziátlanságból. A szürke érdektelenségből. A fáradt belenyugvásból. Abból nem találni el sem a fenékre, ahol a kagylóban gyöngy hízik, sem a magasba, ahol a bérceken a nap sugara szikrázik. Az ilyen történeteket olvasva hálát adunk érte, ha valaha az életben nevetség tárgyát csináltunk magunkból a szenvedélyeink nyílt felvállalásával. Ha szánalmas bolondként jártunk évekig akár. Ha hibáztunk, ha botlottunk, ha ordítva sírtunk, ha valaha valami számított annyira, hogy kicsit belehaljunk. Hiszen csalhatatlan lelki iránytűnk inkább a szélsőségek megélése felé mutat nekünk helyes utat, mert ösztönösen elutasítjuk azt a lehetőséget, hogy lábunk sose hagyjon nyomot a homokban.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése