Tiszta lappal a világban

„Nem értenék, hogy az éjszaka minden idegent zaklatóvá, ragadozóvá változtat, olyanná, aki iránt egyszerre kell félelmet és megvetést érezni. Még most is a szorongás darázsfészke vagyok, a fájdalom nyílt sebe.” Amint újra és újra nekiülök megírni az értékelést, egyre nehezebb a dolgom. Közbejön a szelektív, a postás, a teregetés. Az agyam ellenáll, nem dolgozik velem. Flowers sem tette, egyébként. Bár így utólag visszagondolva, az írása sokkal jobbnak tűnik, mint ahogy olvasás közben azt megéltem. A szerző előző könyvét egyszerűen imádtam, és ezt muszáj kihangsúlyoznom, mert Flowers egyedi hangú, sötét, drámai és összetett gondolatvilága tökéletes táptalajt nyújt egy hátborzongató thrillernek. Tud atmoszférát teremteni, csalni, építkezni és istentelen nagyot odaverni. Ennek ellenére ezzel a regényével voltak problémáim. Jelentős szálak maradtak kidolgozatlanul, és jelentéktelenek kaptak felesleges oldalakat. A főhős dagonyázása minden bizonnyal dramaturgiai eszköznek indult, ám végered...

„Túl messzire mentem. Túl sokat elárultam neked. Azt mondod, őrült történet, amit egy őrült mesél.” Azokban az években, amikor Cohen kiadóknál kopogtatott, valóban ezt gondolhatták róla. Ami azt illeti, manapság is csak rétegirodalomnak neveznénk az alkotásait, mert elmúlt már a divatja annak, hogy felfedjük emberségünk szégyenletes jellemvonásait és dagonyázzunk bennük. Márpedig Cohen dagonyázik. Olyan ez a prózafüzér, mint a másnaposság; gyötrelmes, kínos és kicsit visszataszító. Lemegy a legmélyére, és onnan szól ki. Az igénytelen, lusta oldalunkról beszél, ami élvezettel nézi a trash t. Arról, amelyik beteges örömet talál mások nyomorúságában, elállatiasodott létében. Arról, amelyik belerúg a hajléktalanba. „Szerintem a legtöbb ember földalatti életet él, akár van rangja, akár nincs, csak éppen a kripta tetejét lerobbantották, és minden kilátszik, bár ez sem változtat semmin.”  – írja, és az egész kötettel ezt a teóriáját támasztja alá. Szókimondó, sokszor gyomorforgató és gátl...

„A szerelem egy emelőgépezet, a talajtól az égig repít, ott azután valami megfoghatatlan éterben lebegünk: azt mondják, szerelembe esni, de ez helytelen szóhasználat.” Ez a könyv visszarepített a fiatalságomba. A bennem élő drámatagozatos diáklány kádban akarta olvasni, abszint és gyertya mellett. Értitek, ugye? „Hatvanhét fok: maga a tűz, amint leszáll az erekbe: vallomásokra tesz hajlamossá. Hatvanhét fokon a szív kitárulkozik, a nyelv megoldódik.” Ritkán akad könyv, amely ilyen élesen emlékeztet rá, hogy ki vagyok és honnan jöttem, és ironikus, hogy éppen most akadt a kezembe. Nem is akartam olvasni. Petra küldte, grátisz. Azóta is nevetek, egyébként. Köszönöm százszor, ezerszer, mert ennél fontosabb a világon nincsen. Hatvanöt fok. Hatvanöt. Ennyi év elteltével ez már igazi ajándék. No, de elég legyen énbelőlem. A regény egyszerre szenvedélyes szerelmi történet, pazar bohózat, irodalomtörténeti szemelvény, és időutazás. Désérable komoly feladatot vállalt, és nem fél szívvel vé...