Tiszta lappal a világban

„A halál elfogadásához mindenkinek elkél némi gépies viselkedés.” A megjelenése óta szemeztem vele. Kerülgettem a könyvesbolt piramisán, mindig-mindig visszatérve hozzá. Kézbe fogtam, bele-beleolvastam. Vonzott. Aztán egy szép napon megérkezett, és ujjongtam. Azután belekezdtem… Bárcsak azt tudnám mondani, hogy pont azt kaptam, amit vártam, de sajnos nem voltam maradéktalanul elégedett vele. Fogalmam sincs, hogy csak a fordítás ennyire zavaros, vagy ez a zaklatott érthetetlenség az eredeti szöveg lényegéből fakad, mindenesetre nagyon nehéz volt követni. Az első cirka 150 oldallal csak birkóztam, mindenféle élvezet nélkül. Maga az ötlet: fantasztikus, a szó minden értelmében. Nem egyedi, de amolyan „tipikus koreai”. Napjainkban a mesterséges intelligenciával és robotokkal végzett kísérletek megdöbbentő eredményekkel zárulnak, ám ez a lenyűgöző siker számos kérdést vet fel. Meddig lehet elmenni? Hol ér véget az ártatlan kíváncsiság és a tudomány, és hol kezdődik a határtalan önteltség é...

„Írni annyit tesz, mint megszabadulni a hely és az idő korlátaitól. Ha a kimondott szó az istenek fortélya, az írott szó az emberek diadala.” Megvan az az élmény, amikor égő szemmel olvasol éjszakába nyúlóan, annak ellenére, hogy másnap korán kelsz? És az, amikor végül becsukod a könyvet, majd a szemedet is, és a szíved röpköd, a szellemed meg kószál egész hajnalig? Ha elaludnál pár percre, akkor is a könyvvel álmodsz, az tölti ki minden sejted, zakatol a véreddel, mint egy égre festett végtelenjel. Ezt történt velem, és Shafak új regényével. Meglehet, hogy ennél többet nem is kellene írnom, és meglehet, hogy ennél többet nem is tudok. Megült lelkem ráncaiban, redőiben, akár a víz, a legkisebb molekulámig eljutott. Transzformáló irodalmi élményt nyújtott. A vízcsepp, amely végigvezet minket az évszázadokon, először egy király fejére hull, majd egy újszülött szájába, később megkeresztelnek vele egy kislányt, és ki tudja, hol bukkan majd fel legközelebb? Hiszen a valódi történetek soha n...

„Hát arra az égi takaróra mindenki rá akarna feküdni, mert a szabadság lenne belehímezve, a jelenlét himnusza, hogy most jó nekünk, még ha nem is a legjobb, de pont elég jó ahhoz, hogy boldogságnak nevezzük, ilyen takaró lehetne a fényeid színeiből, és amikor ezek a sötétben egyszerre felragyognak, az maga a szerelem éjszakája.” Finy Petra új prózájának fényes hívószava van, mint a kürtöknek a hegyekben éjjel. Érzed a lonc illatát, a lábujjaid közt a hínárlobogást, a vízpermetet az arcodon, a madártej napsugárízét a szádban, és hogy a kezed hozzáragad a kockás viaszosvászonhoz. Óriási erő van ebben a mágikus idézésben. Nem akarom a nosztalgia szó egyik formáját sem használni, mert keretet adna és határokat szabna, holott ezen novellák sokszínűsége egészen lenyűgöző. „Jöhet minden, csak legyen benne szárnyalás.” – ahogy ő maga is írja egy helyütt. Utazunk Ikarusszal a Szabadság-szoborral az oldalunkon, térdig gázolunk a Balatonban a déli parton, ölelünk elefántot, világra hozunk kisti...

„– Komolyan elhiszed, hogy a hatalmon lévők csak így kiadják a kezükből a hatalmat? Találni fognak kiskapukat, és folytatják, amit eddig csináltak, mintha mi sem történt volna! Van pénzük, hatalmuk, és nincs az a morális bélyeg, ami akadályozná őket bármiben. Amit meg akarnak csinálni, megcsinálják. Naivitás azt hinni, hogy nem.” Ezt a könyvet illetően a vélemények mindezidáig elég egybehangzóak: jó, jó, de lehetett volna jobb is, és ez persze igaz, ugyanakkor mégsem az. Vannak ugyanis történetek, amikben nem a szereplők sorsán, vagy az apró részleteken van a hangsúly, és ez éppen ilyen történet. A fókusz eltolódik, és a szerző csupán a társadalmi problémák, illetve a hatalom működési elvének bemutatására használja az egyes karaktereket. A politikai meggyőződés, akárcsak a vallási hovatartozás elviekben magánügy, a valóság azonban az, hogy minden genocídiumot az ezekből fakadó ellentétek felszításával indítottak el a hatalom birtokosai, mióta csak ember él a Földön. Ennek a történe...

„A szeretetre gondolok, mindazokra, akik segítenek másokon, bár semmi sem kötelezi őket erre, akik adnak anélkül, hogy bármit is várnának cserébe, azokra, akiket el fognak felejteni, a nevük soha nem fog bekerülni a történelemkönyvekbe, pedig azzal, amit tesznek, nap mint nap megmentik az emberiséget.” Családon belüli erőszak – kimeríthetetlen téma. Vareille mégis úgy ír róla, ahogy előtte csak kevesen. Nekem pedig nagyon nehéz úgy beszélni erről a könyvről, hogy ne áruljak el túl sokat, de eleget ahhoz, hogy a kezedbe vedd. Ezt a többszereplős, több idősíkon zajló, hátborzongató drámát egyik részről egy burgundiai kolostorban élő nő beszéli el nekünk. Abigaëlle, akinek hangja tiszta és ártatlan, mint a szűz hó, és aki szeretné, ha a bátyja, Gabriel nem látogatná többet, mert emiatt kénytelen mindent tudni, és sajnos kénytelen emlékezni is. Például a hosszú, üres órákra a sötét szekrényben, ahol a világ legszebb dalát hallgatta, kizárva a külvilág zajait, és rendületlenül hitt. Hitte, ...