„– Egy férfi sohasem feltételezheti, hogy egy nő akarja őt.”
Sok bohókás, szívhez szóló gondolatot idézhetnék a könyvből, hogy el akard olvasni. Komolyan. Én mégis ezt idézem, mert ezt tartom mind közül a legfontosabbnak. Vezérfonal: gyönyörű, fényes, isteni vezérfonal. Az egész erre épül fel, úgyhogy azt kell mondanom, minden hibája ellenére ennél jobb szerelmes regényt még életemben nem olvastam.
Főhősnőnk egy félénk, visszahúzódó, angyalian türelmes teremtés, aki leginkább a könyveket meg a virágokat szereti, és a hideg rázza a randizás irtóztató kínjaitól, mert a szociális interakció finoman szólva nem az erőssége. Nem tudja, hogyan mondja ki, amit érez, rögeszmésen kerüli a konfrontációt, tapintatos, és jóformán bocsánatot kér azért is, hogy lélegzik.
Nem akarok belemenni abba a felvetésbe, hogy problémás-e az, hogy az önmagára találáshoz egy férfira van szüksége, mert nem egy férfire van szüksége, hanem valakire, aki prekoncepciók nélkül nézi és látja őt. Ez a férfi kérdez, és a választ meg is hallgatja, sőt, nem csak úgy csinál, mint aki odafigyel, hanem tényleg odafigyel.
Szóval nekem az üzenete minden vattacukros kihabzás ellenére teljesen rendben van. Ugyanakkor ez a regény valóban csuda édes, de nem annyira, hogy attól csömöröm legyen. A kémia iszonyúan működik a két főhős között, és olyan szinten egymásnak valók, hogy csuriban tartod az ujjaidat értük az elejétől a végéig.
Én mindig azt mondtam, hogy utálom a romantikus lektűröket, de mostanra kiderült, hogy nagyon szeretem őket, amennyiben normális mondanivalójuk van. Nem zavar a cukiság, sőt, szeretem a cukiságot. Imádom. Repes tőle a szívem.
Ennyi mondanivalóm van, és ez leütésben mérve
talán kevés, de tartalom tekintetében már csak cifrázni tudnám a lényeget.
Olvassál Sarah Adamset. Jót fog tenni, megígérem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése