„Rossz anya vagyok, de megtanulom, hogyan legyek jó.”
Előre le kell szögeznem, hogy nem vagyok édesanya. Egy kívülálló szemével tekintettem bele ebbe a legmélyebb misztériumról írt könyvbe. Helyenként nem értettem, vagy nem értettem vele egyet, de az teljesen világos, hogy ha a világ az anyák megítélésben errefelé halad, az úgy embertelen és helytelen, ahogy van.
Adott egy anya, akinek van egy rossz napja. Igazán rossz, és olyat tesz, amire nincs mentség. Gondolatai áthatók, érzései tiszták és fényesek, fájdalma átsüt a sorokon. Tudja pontosan, miért tette, amit tett, de szereti a kislányát, teljes szívével. A gyereket úgy ragadják el tőle, mint amikor valaki a ragtapaszt tépi le a bőrről, azt mondják nem fog fájni, gyors lesz. Gyorsak az igaz, de hogy nem fáj? Aztán kimondják rá az ítéletet: rossz anya. Egy évre egy speciális bentlakásos iskolába küldik, ahol majd megtanítják neki, hogyan legyen jó.
Simán, gördülékenyen, fájdalmasan érzékletesen indul. Arra gondoltam, igen, ez az, ez irodalom. Teltek a sorok, a mondatok olykor túl rövidek lettek, túl szorosan követték egymást. Megtört kicsit a varázs, nyúlt a rétes. Majd jött az utolsó száz oldal, és az olyan érzés volt, mint amikor a hullámvasúton a kocsid az égnek a hajt, majd iszonyú tempóban a mélybe zuhan. Még egy kicsit el is sírtam magam.
Erős,
intenzív, felkavaró olvasmányélmény volt. Úgy képzelem, a jó anyák gyakran
érzik, hogy rosszak, mert nem tökéletesek, mert nem felelnek meg a társadalmi
elvárásoknak. Mert egyszerűen emberek, és néha hibáznak. Ez a regény érti a
keservüket, az összes kételyüket, és válaszol azokra a kérdésekre is, amiket
soha senki nem mer feltenni. Megsúghat egy titkot a bizonytalanoknak: minden
rendben, jó anya vagy.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése