"– Tehát én Tante Truus vagyok, és elviszlek titeket Amszterdamba. Az úton furcsa dolgokat fogok kérni tőletek, de a legfontosabb, amire emlékeznetek kell, ha valaki kérdezősködik, hogy Tante Truus vagyok, és néhány napot velem fogtok tölteni Amszterdamban. Meg tudjátok jegyezni?"
Meg Waite Clayton: Az utolsó vonat Londonba c. regénye a 21. Század Kiadó égisze alatt jelent meg. A borító sokatmondóan torokszorító, a sejtelmes ködbe vesző sínek mellett egy fiú lesi a vonatot, melynek talán már hallja a hangját, de látni még nem láthatja. Így vagyunk ezzel mi is. Már a kép is kérdéseket vet fel bennünk. Jön vajon az a vonat? Él a remény? Lehetséges a menekülés?
Mesterien felépített, bő lére eresztett, hiteles és megrázó történetről kell most pár szóban írnom, és nem könnyű a dolgom. Alapvetően fikció, mégsem egészen az. Néhány szereplő valóban létezett, és az oldalakon előttünk kibontakozó eseménysorozat akár szóról szóra igaz is lehetne. Valamilyen formában az is. A regény igazi főhőse, Geertruida Wijsmuller valós személy. A kedves mosolyú holland asszony 1933-tól egészen a II. világháború végéig több, mint tízezer veszélyeztetett gyermek életét mentette meg. Neki magának sosem lehetett kisbabája, talán pontosan ezért érezte annyira fontosnak, hogy az elárvult, vagy üldözött kicsinyek védőszentje legyen. Hatalmas bátorságról, lélekjelenlétről, és elhivatottságról tett tanúbizonyságot tetteivel. Kétszer tartóztatták le, de mindkétszer elengedték. Nem ismert sem félelmet, sem lehetetlent. Tante Truus olyan asszony volt, akiről érdemes volt könyvet írni. Mi több: kellett.
Az írónő kiváló érzékkel építi fel a regényét. Bár 464. oldal nem kevés, mégsincs benne egy felesleges betű sem. Több szálon fut a történet, melyben meglepően rövidke fejezetek váltják egymást szélsebes tempóban. Ez adja a regény pörgő ritmusát, amit nagyon könnyű felvenni. A hangulat baljós, nyomasztó, és ahogy haladunk előre a történetben, ez egyre inkább fokozódik. Nem fogok hazudni. A tehetetlen, néma düh, a forró könnyek, az elszoruló torok, az ökölbe feszülő kéz a sajátja az embernek e könyv olvasása közben.
1936-tól követhetjük figyelemmel néhány bécsi fiatal mindennapjait, akiknek a szabadságát, sőt, a puszta létét veszélyezteti a nácik uralomra jutása. Stephan Neuman a híres bécsi csokoládégyáros sarja, tizenhét éves, kezdő drámaíró. Öccse, Walter mindössze hat esztendős. A testvérek édesapját elhurcolták, édesanyjuk halálos beteg. A tizenhat éves Zofie-Helene tündöklően éles elméjű matematika zseni; ugyan nem zsidó származású, de édesanyja egy náci ellenes lap szerkesztője. Neki is van egy kishúga, a három éves Johanna. Vajon sikerül-e Tante Truusnak a németek által annektált Ausztria területéről 1938. végén kimenekíteni ezeket a szerencsétlen sorsú, elárvult kamaszokat?
Az évek során számtalan könyvet olvastam már - valósat és fikciót - melyek a II. világháború borzalmait mutatták be: haláltáborok, transzport vonatok, túlélők naplói, visszaemlékezései, a háború utáni évek történései. Ám erről a fokozódó páni félelemről, mely során szülők megszámlálhatatlan tömegei váltak meg önként gyermekeiktől, bízták őket idegenek gondjaira és küldték őket ismeretlen országokba, mert más reményük már nem maradt, még sohasem olvastam. Azt tudni kell, hogy a legtöbb ilyen gyermek soha nem látta többé a családját. A maradók zömmel a haláltáborok, és a sorozatos kegyetlenkedések áldozataivá váltak szinte egytől egyig. Hogy mit termelt ki valójában a II. világháború a holtak tömegén kívül? Kétségbeejtően sok árvát. Nem biztos, hogy ismerek nagyobb bűnt. Ki akar ilyesmiről olvasni, már ha van egy kis ép esze? Volt bennem némi kétely tehát, de ezeket nagyon hamar eloszlatta a történet magával ragadó stílusa, a felbukkanó főszereplők mérhetetlen szerethetősége, bája, és az izgalom, mely az értük való aggodalomból fakadt.
Ez a regény megbízható hitelességében, döbbenetesen valódi érzékletességében értékes, és érdemes olvasmány. Nem könnyű, persze, nem is lehet az, de ebben a veretes, kemény témában az egyik legjobb, amit az utóbbi években olvastam. Őszintén, lélekmélyig megérintett, felkavart, könnyeket csalt a szemembe, és szereplői a szívembe lopták magukat. Megindító történet a reményről, az irgalomról, a részvétről, a szeretetről és az összetartásról. Arról, hogy egyetlen ember is számít, hogy egyetlen ember is változást, megváltást hozhat a szenvedő tömegeknek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése