Azt hiszem, hogy túlzás nélkül mondhatom, Grecsó Krisztián ezúttal túlszárnyalta nem csak az én hatalmas elvárásaimat, de minden bizonnyal önmagát is. Nem tudom, ő maga tisztában van-e vele, hogy amit a Vera c. regényében leírt, és ahogyan leírta, az a tökéletes isteni kegyelem bizonyítéka. Ugyanis ő ezt nem tudhatná! Egy negyvenes férfi ugyan mit tudhat egy 11 éves kislány lelkivilágáról, első szerelméről, belső pokláról? Nem egyszerűen arról van szó, hogy az író kitalált valamit, megteremtette a főhősét, azután papírra vetette, ami eszébe jutott. Bármit lehet mondani, persze, de szívem mélyéből hiszem, ez alkalommal a kezét a Jóisten vezette, amikor írni kezdett. Mindezt mondom úgy, hogy alapvetően, szabályok szerint nem számítok hívő embernek.
Mindaz, ami a Vera c. regény lapjain történik, színtiszta igazság, az első betűtől az utolsóig. Nincs apelláta, nincs kiskapu, nincs elírás, félrecsúszás. Ez a történet, így, ahogy van, akár meg is történhetett volna. Én magam a '80-as évek közepén születtem, mégis ismerős volt számomra ez a világ. Ez az egyik ok, amiért szeretem Grecsó Krisztián írásait. Otthon érzem magam bennük. Az én világomról ír. Az én szeretteimről. Az én gyermekkorom poros színhelyeiről: úgy ismerem a vidéket, ahol ő meg én felnőttünk, mint a tenyeremet. Élhetek én most bárhol, az otthon a szívemben a nyomorult pusztát jelenti, az ócska falvakat, és Szegedet: a világvárost. Ez a vidék az én gyermekkorom színhelye is, tehát a bölcsőm, és mindaz, ami nagyrészt meghatároz. Ez vagyok én. Ezért olvasok Grecsót. Mert, bár nem ismer engem, mégis szívmélyig ismeri minden gondolatom és érzéseim. Ám ez alkalommal engem is nagyon meglepett.
Nem vagyok képes nem szuperlatívuszokban fogalmazni. Elragadtatott vagyok. Megindított vagyok. Ihletett vagyok. Szomorú vagyok. Boldog vagyok. Mindezt azért, mert elolvastam Grecsó Krisztián Vera c. új regényét. A szavak után keresgélek, de olyan, mintha csak érzések lennének bennem. Puszta csontvázak, lecsupaszított alap. Mindig ilyenné tesz. A lényeg marad meg bennem, és ezúttal még valami más is: a kérdés, hogyan képes valaki megírni egy ilyen nagy horderejű könyvet? Mert ugyan csak egy egészen kicsike lányról szól, látszólag, aki megéli az első szerelmet, és közben feltárul előtte családjának és származásának borzalmas titka. Ez a kislány a regény lapjain hol bolondul boldog, többnyire rajong, hol a fiúért, hol az anyjáért. Sokszor bánatos, sokszor haragos. Bátor és harcol, csökönyösen, csak azért is. A legnehezebb az egészben az, ami mindig a vége az ilyen történeteknek, hogy sajnos, a gyerekek felnőnek. Ennek az ösvénynek az első kockáin lépeget kis főhősünk, Vera is. Elindul a felnőtté válás rögös útján, és igazából - ahogyan, valljuk be, mi is így voltunk vele - gyűlöli. Mert a felnőtt élet kiábrándító. A felnőtt élet kíméletlenül a képünkbe vágja az igazat. Mert az álmok, amikor valósággá válnak, hirtelen annak látszanak, amik valójában, és úgy már nem is olyan szórakoztatóak. Ezzel kell szembesülni ennek a kicsi lánynak. Ennyiről szól az egész. Mégis minden benne van, ami az életről elmondható. Kendőzetlenül, kíméletlenül, pőrén.
Sokan hasonlítják ezt a könyvet Szabó Magda műveihez. Én magam nem tudom ilyen könnyen megállapítani ezt a hasonlóságot. Mélységében, drámaiságában, lélektani éleslátásában minden bizonnyal utoléri legendás írónőnket. Olyan, mintha Grecsó mindent tudna, amit az emberről és a lelkéről tudni lehet, legyen az meglett férfiember, asszony, gyerek, paraszt vagy értelmiségi. Mintha minden dimenzió, minden változat, minden lehetőség ott fészkelne őbenne is. Grecsó nem csak lát és ért, de megért és átérez. Ettől olyan félelmetes, ettől olyan megrendítő, ettől olyan magával ragadó a Vera.
Azért jó ez a regény, mert nem feltéltenül kell megérni rá. Elég embernek lenni. Elég a tapasztalat, hogy megszülettél, gyerek voltál, azután felnőttél. Nagyon nagy tévedés, hogy ez egy ifjúsági regény. Ezzel egy gyerek, vagy egy kamasz nem tud mit kezdeni. Ez nekünk szól, akik már túl vagyunk a nehezén: akiket már nem lep meg, hogy semmi sem az, aminek látszik, és hogy az életnek bizony jó nagy, kemény tenyere van. Nekünk szól, neked, nekem! Hogy emlékezzél! Hogy tudjad, hogy bár rázós menet volt, de megéltük ezt is, és közben mindig és mindig azt kutattuk: a rosszban hol a jó? Ismerjük be, sokszor meg is találtuk, csak idővel ez mindig egy kicsit egyre nehezebb lett. Ne felejtsd el keresni a jót. Történjen bármi, legyen bármekkora az a csattanós pofon, veszítsd el szásszor a reményt, de a hitedet soha, és keresd a szépet. Ott van az. Régen is ott volt, most sincs ez másként. Az élet olyan, amilyen, de nem feltétlen kell nyomorultul megélni, álmok nélkül, szeretet nélkül, emberség nélkül. Fel kell nőni, de a léleknek azért nem muszáj jóval a test előtt meghalni.
Nekem erről szólt a Vera. Másnak lehet egészen mást mond. Talán Grecsó nem is ezt akarta mondani. Talán maga sem tudja pontosan, mit akart mondani. Vagy éppen azt szereti, hogy mindenkinek mást és mást mond. Nem tudhatom. Azt tudom, hogy a szentesi gaz közül leselkedve is ő volt már az, akire példaképként felnéztem, és ez mostanra sem változott. Mi több, egyre inkább nagyra tartom őt, egyre nagyobbra. Mert ő fejlődik, tanul, érik, és könyvről könyvre egyre gazdagabb lesz. Mélységesen szeretem minden munkáját, ám a Vera még a számomra sokat jelentő, elfeledett emlékeket idéző, botrányos-szép Pletykaanyut is beelőzte a szívemben. Olvassátok, éljétek át, szeressétek!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése