– A nőknek is meg kell látniuk a többi nőt – mondja Montgomery professzor. – Hiszen ha egymást sem látjuk, akkor mire fel várjuk azt, hogy bárki más is észrevegyen bennünket?
Talán ezt a mondatot érdemes leginkább kiragadni Cecelia Ahern: Üvöltés című, új novelláskötetéből. Talán, mondom, mert rengeteg olyan idézetet tudnék még sorolni, ami ugyanúgy megérdemelné, hogy kiemeljük a sorok közül. A tévhiteket gyorsan, már az elején szeretném eloszlatni. Ez a kötet nem egy habzó szájú, mellveregető feminista írása. Közel sem. Akik ezt állítják - sokan vannak! - nem tudom, hogy mit olvastak, de biztosan nem ezt a könyvet, vagy legalábbis nem úgy, ahogy kellett volna. Ez egy finom lelkű, okos, érett, szókimondó, kedves nő írása, aki rafinált módszerekkel, csavaros észjárással, kiváló, de ugyanakkor közérthető szimbolikával fest nagyon is korhű képet a nők 21. századi helyzetéről. Az Athenaeum Kiadó szerkesztősége talán erre is kívánt utalni ezzel a kifejezetten gyönyörű, színes borítóval, mely a női nem sokszínűségét, fantáziadús megjelenését, gyermeki ártatlanságát, ugyanakkor harsány, feltűnő, figyelmfelkeltő megmozdulásait ábrázolja ilyen bájos, üde formában.
A könyvben harminc novella található, és Ahern finom, könnyed modorban, fanyar humorral, és játékos, pimasz őszintséggel fűszerezve ír rólunk, nőkről. Ezzel együtt saját magáról is. Bár a téma súlyos, nagyon kedves, emészthető formában tárja elénk, így nem viseli meg a lelket igazán. Azt nem vitatom, hogy egy-két novella témája nagyon is merész, és vitaindító is lehetne akár, de ettől függetlenül ez egy nagyon szépen árnyalt hangnemű írás. Persze átérezzük a mondanivalója valódi fájdalmát, helyeselünk mindvégig, minden egyes szavára, mert mi is átéltük már, mi is tudjuk, hogy megy ez. Azt be kell vallani, hogy bár kíméletlenül igazmondó, azért nem festi túlsággal sötétre a képet. Nem is szabad neki, hiszen ami történik velünk, annak nem áldozatai, hanem aktív résztvevői vagyunk. Nem foghatunk mindent a férfiakra, és arra, hogy ez egy férfi világ. Nem. Ez ugyanúgy a mi világunk is, és nekünk kell benne megtalálni a helyünket. Így, vagy úgy.
Az én első gondolatom az volt, hogy ez a könyvet elsősorban nem nőknek kellene a kezükbe venni, hanem bizony a férfiaknak. Kiváló útmutató ugyanis azoknak, akik szeretnék megismerni tekervényes gondolkodásmódunkat, és azt, hogy hogyan is zajlanak nálunk bizonyos lelki folyamatok. Ugyanakkor azért fontos, hogy nők is forgassák, minél többen, az Üvöltést, mert nem árt, ha emlékeztetnek minket: együtt erősebbek vagyunk. Valljuk be, hatalmas a széthúzás köztünk. Harcolunk, rivalizálunk folyton-folyvást egymással. Ki a szebb? Ki az okosabb? Ki a sikeresebb, gazdagabb? Hány gyereked van? Férjnél vagy-e? Ezek mind, mind számítanak, és egymást vetjük meg, egymást tiporjuk lábbal. Erről persze egy korábbi bejegyzésemben már beszéltem. Hogy egymást pocskondiázzuk, és egyes nők attól sem riadnak vissza, hogy merő szórakozásból megkíséreljék elszeretni mások párját, férjét, csupán azért, hogy bizonyítsák, ők a jobbak, ők még ezt is megtehetik. Nem hinném, hogy a valódi ellenségünk a férfi. Már ha szabad így fogalmaznom. Mi magunk vagyunk a saját magunk legnagyobb ellensége. Nők nők ellen. Egy nő mindig kegyetlenebb tud lenni egy nővel, mint egy férfi. Ez pedig az én olvasatomban árulás. A legnagyobb árulás, mert az, aki a nőtársát elárulja, önmagát is elárulja, saját nőiességét is sárba tapossa, nem csak a másikét.
Nagyon fontos könyvnek tartom ezt a novelláskötetet. Nem azért, mert olyan sok újat mondana, mert nem. Olyasmit mond el, amit mi mindannyian már nagyon régóta tudunk. Semmiféle zseniálisan formabontó ötlettel, gondolattal nem áll elő. Mégis fontos. Azt remélem tőle ugyanis, hogy eléri a célt, amiért megírták: összehozza a nőket, csökkenti a széthúzást, már, ha elegen olvassuk. Igen, hogy vulgárisan fogamazzak, most ért bilibe a kicsi kezem. Tisztában vagyok vele, hogy túl sok ilyet várnom egy egyszerű könyvtől, mondhatni demagóg gondolat. Azt is leszögeztem már korábban, hogy demagóg vagyok, vagyis ahogy én mondom: hiszek még az emberben, a jóban. Ebben a könyvben is hiszek. Ezt a kötetet érdemes volt megírni, érdemes volt kiadni, és érdemes volt megvenni és elolvasni is. Ajánlom: bárkinek! Tényleg, komolyan, szó szerint bárkinek. Egy kamaszlány sokat tanulhat belőle, ha segítenek neki megfelelően értelmezni a mondanivalót. Egy háziasszony, egy keményen dolgozó nő, egy anya, egy feleség, egy barátnő magára ismerhet benne és erőt meríthet belőle. Egy férfi olyan aspektusban láthatja tőle a feleségét, barátnőjét, élettársát, anyját, húgát, amilyenben még soha nem látta korábban: egy igazabb, megértőbb nézőpontból. Szórakozásnak szintén kiváló, mert a mágikus realizmus nagyon megy Ahernnek, és pontos mondataival, felesleges sallangoktól megszabadított, tömör stílusával nagyon is ízléses irodalmi csemegét tálal fel az olvasóinak általa. Ez a kötet kívül-belül ízléses, igényes, és magával ragadó. Olvasni: ér! Egy kis kedvcsinálót fűznék a végére, egy aprócska részletet a A nő, aki felugrott a robogó szekérre c. novellából, ami az én egyik személyes kedvencem, és amit én a leginkább a magaménak érzek, mert nagyon lényeges témát vesz górcső alá:
"...Én csak élveztem, amit csinálok, jól csináltam, és egyszer csak itt voltam. Maga viszont nem csinált semmi különöset azon kívül, hogy el akart ide jutni. Én most, hogy itt vagyok, folytathatom, amit eddig csináltam. Maga viszont mihez kezd? Hiszen maga beteljesítette a célját."
Megjegyzések
Megjegyzés küldése