Tiszta lappal a világban

– A nőknek is meg kell látniuk a többi nőt – mondja Montgomery professzor. – Hiszen ha egymást sem látjuk, akkor mire fel várjuk azt, hogy bárki más is észrevegyen bennünket? Talán ezt a mondatot érdemes leginkább kiragadni Cecelia Ahern: Üvöltés című, új novelláskötetéből. Talán, mondom, mert rengeteg olyan idézetet tudnék még sorolni, ami ugyanúgy megérdemelné, hogy kiemeljük a sorok közül. A tévhiteket gyorsan, már az elején szeretném eloszlatni. Ez a kötet nem egy habzó szájú, mellveregető feminista írása. Közel sem. Akik ezt állítják - sokan vannak! - nem tudom, hogy mit olvastak, de biztosan nem ezt a könyvet, vagy legalábbis nem úgy, ahogy kellett volna. Ez egy finom lelkű, okos, érett, szókimondó, kedves nő írása, aki rafinált módszerekkel, csavaros észjárással, kiváló, de ugyanakkor közérthető szimbolikával fest nagyon is korhű képet a nők 21. századi helyzetéről. Az Athenaeum Kiadó szerkesztősége talán erre is kívánt utalni ezzel a kifejezetten gyönyörű, színes borít...

Azt hiszem, hogy túlzás nélkül mondhatom, Grecsó Krisztián ezúttal túlszárnyalta nem csak az én hatalmas elvárásaimat, de minden bizonnyal önmagát is. Nem tudom, ő maga tisztában van-e vele, hogy amit a Vera c. regényében leírt, és ahogyan leírta, az a tökéletes isteni kegyelem bizonyítéka. Ugyanis ő ezt nem tudhatná! Egy negyvenes férfi ugyan mit tudhat egy 11 éves kislány lelkivilágáról, első szerelméről, belső pokláról? Nem egyszerűen arról van szó, hogy az író kitalált valamit, megteremtette a főhősét, azután papírra vetette, ami eszébe jutott. Bármit lehet mondani, persze, de szívem mélyéből hiszem, ez alkalommal a kezét a Jóisten vezette, amikor írni kezdett. Mindezt mondom úgy, hogy alapvetően, szabályok szerint nem számítok hívő embernek.  Mindaz, ami a Vera c. regény lapjain történik, színtiszta igazság, az első betűtől az utolsóig. Nincs apelláta, nincs kiskapu, nincs elírás, félrecsúszás. Ez a történet, így, ahogy van, akár meg is történhetett volna. Én magam a ...