Kal Pintér Mihály ezúttal nagyon eltalálta. Nem tudom előre, mekkora sikert fog aratni az Atyavilág c. könyve. Túlságosan is tükrözi mindazt, amiben jó ideje élni kényszerülünk. Szó szerint, és átvitt értelemben is. Mi pedig nem szeretünk szembesülni, népbetegség ez nálunk, magyaroknál. Kal Pintér Mihály nem hazudik, nem kendőz. Bár az tény, hogy fogalmazásmódja többnyire nevetésre ingerel. Olvasás közben - pláne eleinte - megszaggatod a pizsid gombjait széles nagy jókedvedben, azután egyre inkább vegyül azért némi keserűség a jóízű jókedvbe.
Tényleg így élünk? Pontról pontra? Színről színre? Így, barátaim. Így, ahogy Kal Pintér Mihály megírja. Mint a birkák. Betereltek minket egy karámba. A megnevelhetetlenek már rég elhagyták az országot, vagy mert erre kényszerítették őket, vagy mert önszántukból így döntöttek, nem akarván ebben az értelmetlen, nívótlan cirkuszban éhbéren tengődni. Az Atyavilág mindenről beszél, ami manapság zajlik. Kissé átveszi világunk szégyentelenül zavaros, tömegbódító stílusát, de úgy, hogy közben tökéletesen ki is figurázza azt. A nyelvezet nehéz, amíg hozzá nem szoksz, ám az író minden bizonnyal szándékosan fogalmaz így. Nagyobb hatása van. Néha csak kapkodod a fejed olvasás közben. Néha újra el-elolvasol egy sort, vagy kettőt, hogy biztosan jól érted-e. Amennyiben teljes mellszélességgel kénytelen-kelletlen benne élsz a valóságban, esténként már nem nagyon van energiád gondolkozni. Ez a könyv viszont arra kényszerít. Eszedbe juttatja, hogy régebben, amikor kevesebb minden volt a válladon, és kevesebb zűr kavargott a fejedben, egy ilyen könyv megértése meg se kottyant volna. Bár ha egészségesen élhetnénk, mármint szellemileg is, akkor nem is volna szükség ilyen írásokra.
Az Atyavilág sokkal fajsúlyosabb, mint elsőre látszik. Börleszk, persze, azt hiszem Charlie Chaplin ereje is éppen ebben rejlett. Hogy úgy mutatta be a valóságot, a nyomorú igazat, hogy közben a hasadat fogtad a nevetéstől. Talán túlzás, hogy az Atyavilágot Chaplin művészetéhez hasonlítom, talán nem. Nekem mindenesetre ő jutott eszembe. Ő volt az egyetlen, akit valaha is valóban szerettünk az igazmondásáért. Mert szeretettel mondott igazat, úgy, hogy közben nem volt más célja, mint azt sugallni: mégis van remény. Ezt teszi az Atyavilág írója is, és én szeretem is érte.
Annyi mindent akartam mondani erről a könyvről, és tessék, nem találom a szavakat. Túl sokat adott túl gyorsan, és túl sok mindenre ráébresztett, amivel természetesen eddig is tisztában voltam, csak hát úgy beleszokik az ember a világ működésébe, még ha értelmetlen is, hogy lassan már fel se tűnik egyikünknek sem. Nekem sem. Mindenki azt hiszi persze, hogy ő mentesül a népbutítástól, hogy ő átlát a szitán. Én magam sem vagyok ez alól kivétel. Nem nézek tévét legalább 7 éve, hovatovább, nincs is tévém. Nem hallgatok rádiót. A híreket legfeljebb elolvasom, de azzal sem igen töröm magam. Tudom, hogy hazudnak. Hogy gátlástalanul hazudnak. Hogy terelni akarnak valami blőd, kifacsart gondolkodásmód felé, ami ellen én minden porcikámmal tiltakozom még. Ám egyre nehezebb így élni. Manapság annyiféle hamis trend dívik, hogy igazából már nem lehet kiigazodni rajtuk. Kihúzni magunkat alóla meg éppenséggel lehetetlen, mert egyedül, valljuk be, pokoli nehéz. Annak, aki végtelenül, nyomorúságosan magányos, mert nem találja a helyét, egy idő után már a birkákkal is jobb, csak ne kelljen többé egyedül álomra hajtania a fejét. Így megy ez. Erre alapoznak azok, akik mindezt kitalálták, mert pontosan tudják, hogy működik az ember.
Egyedül nem megy. Nem. Valóban nem. Soha. Örök bölcsesség ez. A baj az, hogy a tömeg a saját erejére ritkán ébred rá. A franciákkal néha előfordul. Mint akár tavaly év végén is láthattuk. Néha ők felébrednek, és azt kiáltják: "Ezt már nem nyeljük le!", és senki meg nem állíthatja őket, amíg el nem érik, amit akarnak. Ám a mi kis országunk... Mindegy. Irodalom kapcsán nem akarnék politizálni. Sőt, semmi kapcsán nem szeretnék ilyen ingoványos talajra tévedni. Minden esetben indulatot vált ki, és nem szeretném magamat támadásoknak kitenni. Ám azt ki kell mondani, hogy a népbutítás mindenütt jelen van. A művészetek is egyre inkább lealacsonyodnak: a színház, a könyv, a film, a tévé akkor jó, ha nem mond semmit, ellenben butít, nem kényszerít túl sok gondolkodásra, és rávezet arra, amire rá akarnak vezetni. Ha egy művészeti alkotásnak, netalán előadásnak semmi értelme, annál jobb. Abba bele lehet magyarázni bármit, csak kell egy-két hangos trendvezető, akik megmondják, hogy az miről szól és miért jó, és tessék, a nép már követi is. El se gondolkodnak azon a legtöbben, hogy talán nincs is úgy, ahogy a fejesek állítják.
Kikiáltanak nekünk szörnyeket is, persze. Az utóbbi években a dohányzás lett elítélendő. Mi több, aki dohányzik, manapság már nem is ember. Én magam tavaly szoktam le, pontosan tudom, miről beszélek. Szóval mindenhol ezt a gyomorforgató, undorító kampányt látod, fekete tüdők, elrothadt fogak, sokkoló képek rákos gyermekekről. Jó, hogy az utcán össze nem verik azt, aki rá mer gyújtani, lassan idáig fajul ez az üldözés. Közben a népnek eszébe sem jut, hogy a dolgok mögé lásson. Elvakítják őket a hangzatos, hatásos szövegek. Az, hogy nem a cigifüsttől leszel rákos, hanem a nagyvárosok szmogjától, a gyárak által a levegőbe ontott mérgektől, meg attól, amit megeszel, és persze mert volt egyszer egy Csernobil, meg mondjuk egy Hiroshima, már eszedbe se jut. Jobb azt hinni, hogy más a hibás: a dohányos. Kell egy bűnbak, akibe bele lehet rúgni, persze. Így könnyebb. Főleg, hogy a legtöbben azt sem veszik észre, kik gazdagodtak meg a dohányboltokon, és kik állnak ezen láncolat mögött. Piac és reklám. Tökéletes marketing. Képmutatás a köbön.
Pontosan ugyanígy figurázzák ki azt, hogy a szülők arra tanítják a gyerekeiket, hogy tanuljanak és legyenek sikeresek az életben. Lassan már valóban ott tartunk, hogy a "Tanulj, tinó, ökör lesz belőled!", nem csak egy elszólás, hanem konkrétan színtiszta valóság. Amit tanulsz az iskolában, nem segít élni, viszont megtanít rá, hogyan kell "helyesen" gondolkodni. Valaki mindig formál rajtad valamit. Nem jó a ruhád. Nem jó, ahogy beszélsz. Nem jó könyveket olvasol. Nem jó elveket vallasz. Majd ők megtanítják neked. Aztán kijössz az embergyárból, és beállsz a sorba. Akkor vagy jó dolgozó, sikeres ember, ha elhiszed csont nélkül, amit ledugnak a torkodon, vagyis, hogy dolgozz, látástól vakulásig. A túlóra jó, a túlóra természetes, napi 12-13 óra nem is olyan sok, a hétvége minek, az is csak arra jó, hogy a cégért lélegezz. A főnöködnek nagy szüksége van még egy luxus nyaralóra, vagy páratlan föld körüli hajóútra, még pár millióra. Dolgozz. Dolgozz. Dolgozz. Amíg össze nem esel. Ha keresel is vele pénzt, garantált, hogy sem időd, sem energiád nem lesz elkölteni. De többnyire nem is keresel vele annyit, nehogy már legyen lehetőséged ezen egyáltalán elgondolkodni. Hajtsál, csináld, pattogj, ahogy fütyülnek. Ha nem teszed, keresnek helyetted másikat, aki kérdés nélkül megteszi. És szomorú tény: találnak is ilyet dögivel. Az emberek sikeresek akarnak lenni, bármit is jelentsen ez.
Erről ír Atyavilág c. rövidke, de annál érdemesebb regényében Kal Pintér Mihály. Jobban mondva: erről is. Sok mindenre kitér. Megnevetett. Elgondolkodtat. A cím valójában nagyon beszédes, de csak akkor esik le, amikor már végigolvastad a könyvet, de akkor bizony a homlokodra csapsz, hogy: "atyavilág!" Úgy keserű, hogy közben édes. Nem, nem lesz világvége hangulatod, ha elolvasod. Van benne emberes adag remény és jókedv, a "menj az orrod után, valahogy majd csak lesz" ígérete. A bolondok igaza. Még akkor is így van, ha mihozzánk már a Megváltó se száll le. Mert nem száll le, ez tény, minek is jönne ide? Abból is talmi, hamis show műsort rittyentenénk. Helyette csendesen, csinnadratta nélkül megtalálja azokat, akikben van még mit megváltani. Olvassátok! Olvassátok! Olvassátok! Ha más nem, legalább nevettek egy jót. És talán a ti szemetek is kinyílik résnyire.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése