„– Ha naggyá akar lenni az ember, akkor nagyot kell álmodnia.” Collins a nagyívű, gótikus történetek mestere. A három regénye közül ez tetszett a legkevésbé, és még így is az elvárásomnak megfelelően teljesített. Mágikus atmoszférája sűrű, baljós vibrálással teli. A mindent behálózó pókfonalak rezonanciája dermesztő és varázslatos. Szeretem az írónő stílusát, annak negatívumaival együtt. A terjengősségét, a lomha tempóját, hogy a regényeiben alig történik bármi, és még az is annyira életlen, elmosódott, mint a reggeli tejköd a város felett. Nem való mindenkinek. Éppen emiatt megeshet, hogy csak a bennem sínylődő, szörnyen elnyomott sznob értékeli ekkorára, de ez nem igazán számít. Én két dologtól irtózom: a bohócoktól, meg a pókoktól. És ezzel most olyasmit árulok el magamról, amit egyáltalán nem kellene, szóval ugorjunk. Tehát: pókok. Masszív testű trópusi pókok mágikus erővel. Hipnotikusak, megtévesztőek, életveszélyesek. Nem támadnak rád se magukban, se végeláthatatlan hordákban. Ők
„Azt hittem, vége, minden út lezárult, de akkor megérintesz a jóságoddal, és már merek emlékezni.” Mindig hozzám szól, és leginkább ezt szeretem benne. Úgy értem, van itt belül valami, a lelkem egyik zugában, ami nem csak érti, de érzi is ezeket az írott hangyafekete betűsorokat. A nagyon mély gyász hoz fel a mélyről ilyen mondatokat. A szeretetlen gyermek zavarodottsága, magánya, haragja kiált így az ég felé az évtizedek távolából. Nem kétlem, hogy a barátja elvesztése felett érzett bánata kapcsolódott össze benne azzal a múltbéli traumával, amit az anyja halála okozott. Egy be nem hegedt törésvonal. Egy éles, tépett sebszél. A hosszasan göngyölődő, összepréselt gyász beszél így, a kétségbeesés. És a felismerés, a felszívott, megdagadt életbölcsesség ereszti szabadjára mindezt, mert a végtelenségig semmi se halmozódhat. Ki kell engedni. Meg kell engedni neki, hogy éljen a jogával: fájjon, mint a rossznehézség. Nekem is van képzeletbeli barátom. Öribarim, aki gyermekkorom óta kísér. Ak