Ugrás a fő tartalomra

Bejegyzések

Bridget Collins: A csendgyár - "Egyenest a lélekig..."

„– Ha naggyá akar lenni az ember, akkor nagyot kell álmodnia.” Collins a nagyívű, gótikus történetek mestere. A három regénye közül ez tetszett a legkevésbé, és még így is az elvárásomnak megfelelően teljesített. Mágikus atmoszférája sűrű, baljós vibrálással teli. A mindent behálózó pókfonalak rezonanciája dermesztő és varázslatos. Szeretem az írónő stílusát, annak negatívumaival együtt. A terjengősségét, a lomha tempóját, hogy a regényeiben alig történik bármi, és még az is annyira életlen, elmosódott, mint a reggeli tejköd a város felett. Nem való mindenkinek. Éppen emiatt megeshet, hogy csak a bennem sínylődő, szörnyen elnyomott sznob értékeli ekkorára, de ez nem igazán számít. Én két dologtól irtózom: a bohócoktól, meg a pókoktól. És ezzel most olyasmit árulok el magamról, amit egyáltalán nem kellene, szóval ugorjunk. Tehát: pókok. Masszív testű trópusi pókok mágikus erővel. Hipnotikusak, megtévesztőek, életveszélyesek. Nem támadnak rád se magukban, se végeláthatatlan hordákban. Ők
Legutóbbi bejegyzések

Jón Kalman Stefánsson: Sárga tengeralattjáró - "A közeledben sosem lehet fázni."

„Azt hittem, vége, minden út lezárult, de akkor megérintesz a jóságoddal, és már merek emlékezni.” Mindig hozzám szól, és leginkább ezt szeretem benne. Úgy értem, van itt belül valami, a lelkem egyik zugában, ami nem csak érti, de érzi is ezeket az írott hangyafekete betűsorokat. A nagyon mély gyász hoz fel a mélyről ilyen mondatokat. A szeretetlen gyermek zavarodottsága, magánya, haragja kiált így az ég felé az évtizedek távolából. Nem kétlem, hogy a barátja elvesztése felett érzett bánata kapcsolódott össze benne azzal a múltbéli traumával, amit az anyja halála okozott. Egy be nem hegedt törésvonal. Egy éles, tépett sebszél. A hosszasan göngyölődő, összepréselt gyász beszél így, a kétségbeesés. És a felismerés, a felszívott, megdagadt életbölcsesség ereszti szabadjára mindezt, mert a végtelenségig semmi se halmozódhat. Ki kell engedni. Meg kell engedni neki, hogy éljen a jogával: fájjon, mint a rossznehézség. Nekem is van képzeletbeli barátom. Öribarim, aki gyermekkorom óta kísér. Ak

Claire Keegan: Már későn - "...emberi magány és csalódás."

„Térben és időben már megejtette a bemetszést, most feltöltötte atmoszférával és vággyal. Föld és tűz és víz volt a lapokon; egy férfi meg egy nő, emberi magány és csalódás.” Claire Keegan stílusa olyan, mint a tapló: szikkadt, kemény, fakó, de alkalmas rá, hogy tüzet szítsanak vele. Szinte kínosan életközeli és nyers, mintha kevés dologgal lehetne elképeszteni. Olyan a hangja, mint akinek nincsenek már illúziói. Az ír szerzőnő korábbi kötete történesen az idei év egyik legjobb olvasmánya volt számomra, így sokat vártam ettől a rövidke novelláskötettől is. Nem rezgett a léc. Ennyit el tudok mondani. Ám míg az előbbi felemelő reménnyel töltötte meg a szívemet, addig a Már későn pont azt adta, amit a címével sugallt. Hogy elkéstünk. Mindennel. Visszafordíthatatlanul, jóvátehetetlenül. Tekintvén, milyen karcsú könyvecskéről van szó, melyben három leheletnyi különálló történet lapul, ez a teljesítmény egészen lenyűgöző. Van ebben a végletességben valami logika. Az tud zsigeri elhiva

Christina Lauren: Az édenkertprobléma - "Ha a méz beszélni tudna..."

„Az őszinteséget, a nyitottságot, a valódiságot szeretem.” Már megint Christina Lauren, és miért ne? A ködös reggelekkel beköszönő őszben az a legjobb, hogy gondolatban vissza lehet utazni a nyárba. Fogsz egy könyvet, meg egy bögre kakaót, és tessék: egy trópusi magánszigeten süttetheted ropogósra a bőröd. Szinte érzed a homokszemeket a hajadban, látod, ahogy fehéren leperegnek a lábad szárán. Ó, igen. A történetnek van némi My fair lady hangulata. Az elején főként, és ez rendkívül szórakoztatott. Azt is szerettem, hogy a szerzők ezúttal is a remek humorú, édes hangulatba csempészték bele a mélységet, a komoly témákat, és nem fordítva. Így elsősorban szórakoztam, de közben mégsem éreztem úgy, hogy a semmit csépelem egy légüres térben. Azt pedig nagyon fontosnak tartom, hogy szerintem Anna az eddigi legjobb női karakter, akit a Lauren-páros megalkotott. Emberpróbáló élethelyzete ellenére, vagy éppen emiatt hihetetlenül empatikus, fogékony és napsugaras személyiség. Bátor is ugyanakkor,

Sue Monk Kidd: A sellő legendája - "Ő bizony létezik."

„Néha azt képzelem, a lélek világít az ember bensőjében. Egy szikra abból a láthatatlan tűzből, amelyet úgy hívunk, Isten.” Sue Monk Kidd nem ismeretlen számomra. Tudom róla, hogy különleges madara ő a kortárs irodalomnak. A regényei, szóljanak bármiről, olyanok, mint a fák szelíd árnyékában megbújó mélyvizű tavak. Ez a történet anélkül húz mélyre, hogy sérülést akarna okozni. Eleinte nem érted, mire megy ki a játék. Azt hiszed, a házasságtörésről szól az egész, pedig valójában arról szól a legkevésbé. Az elszigeteltség, a lélek rabsága több szimbólumon keresztül megjelenik benne. A szülő-gyermek kapcsolat, a gyerekkori traumák, és az öntudatra evickélés szelíden, ezer színnel árnyalt meséje ez. A karakterek nem elsietett sablonok vagy karikatúrák, hanem valódi alakok. Mindegyiküket érezni, érteni lehet. A cselekmény annyira lassú, hogy valójában szinte nincs is. Kimarad jóformán, de nem hiányzik. Ez nem olyan regény. Ez belső utazás. Megvoltak a magam okai arra, hogy el akarjam olvas

Paul Auster: Sunset Park - "Ez a büntetése."

„Felgyullad a fény, kialszik a fény.” Kialudt ezen a tavaszon, végleg. Beteg volt, tudjuk. Bánatos vagyok, mikor erre gondolok. Auster olyasféle író volt, akit tisztelni lehetett inkább, mint szeretni, én mégis szerettem. Furcsa fickó volt azzal a nagybolygónyi, szuggesztív szemével. A Sunset Park eredetileg 2010-ben jelent meg, de nálunk ez a regény zárta az életművet. Szerintem ez egy modern bűn és bűnhődés történet. Olyan evidens a szimbolikája, mintha papírvágó késsel metszette volna ki a mintákat. A baseball, mint a szerencse és balszerencse jelképe ugyanúgy átvonul a regény ívén, mint az apa-fiú kapcsolatok bonyolult, sóhajos, félszeg dinamikája. Az illegális házfoglalás vagy lázadás, vagy omladozó, utolsó menedék, mielőtt a valóság kíméletlenül utolér. A főhős önmaga elől fut, már ahogy az lenni szokott, de a sorsát ő sem kerülheti el. Szubjektív élmény az ilyesmi, kinek hosszabb, kinek rövidebb az út. Lehet hirtelen és brutális, vagy tompa, csillapíthatatlan lüktetés évtizedek

Finy Petra: Ultramarin - "... a kék lesz az ő hangja..."

„– Nem hinni kell, hanem továbbcsinálni. A képtelenségig kitartani.” Meg kell mondjam, Finy Petra igazán szép irodalmat csinált itt nekünk ezzel a regénnyel. Amolyan szorongatóan, szaggatósan szépet. Képzeletgazdag szóképek, sima, lélegző, dallamos nyelvezet – keserédes, mintha cabernet sauvignon ba pácolta volna a lelkemet. Nagyon ritkán, de előfordul, hogy egy-egy könyv olvasása közben az jut eszembe, ilyen pazar mondatokat mégis hogyan lehet írni, és ezt én most akkor kinek köszönjem meg? Az írónak, a kaporszakállúnak odafenn, vagy valaki egészen másnak? Mert az ilyesmi ajándék, ezt biztosan tudom, s azt, ugye, illik megköszönni. A regény a legendás, fortyogó, lázadó ’60-as éveket idézi meg. Nevezhetjük tehát az Ultramarin t hiteles korrajznak vagy fájdalmas múltidézésnek, de ennél azért mélyebbre megy. Öt kamaszgyerek bonyolult kapcsolati hálózatán keresztül mutatja be minden rendszerek rákfenéjét. Olyan kicsi is elég, hogy összeomoljon a világ. A romjait görgetjük magunkkal, gener