„Hála, gondolta. Ez jó szó lesz, ezt magával viszi a következő évre. Ez egy egész életre jó útravaló.” Kellemes, igényes, finom, bájos – ezek az első szavak, amik eszembe jutnak erről a regényről. Ünnepi hangulatot idéz, ugyanakkor átjáróként is funkcionál. Mint a szekrény a Narniá ban: kinyitod, és ott vagy. Egyszerre belső utazás, valamint téren és időn átívelő visszatekintés egy régmúlt korszak melegébe. A tomboló pestisjárványból lábadozó, kábult Amszterdam elevenedik meg a lapokon. A 17. század hirtelen elérhető közelségbe kerül. A meghitt kis sütöde, a cukrászlány üde bája, a doktor biztos jelleme: mindez egy nagyon érzelmes, kedves történet alapját képezi. Akad egy kis rejtély, izgalom, bár a krimi címke azért erős túlzás. A szárba szökkenő szerelem szépsége azonban magával ragadó. Intenzív, koncentrált hangulatbonbon. Szétárad és betölti a lelkedet. Kicsit súlytalan, de ez a javára válik. Az elején több izgalmat, kiforrottabb konfliktust és megoldást ígér, a végén mégis örömet...
„Ha valamelyik galambom elhagy, hogyan haragudhatnék rá? Az én hibám, hogy nem csináltam nekik elég jó galambházat. Biztos nem voltak elég boldogok, hogy maradjanak… Lelèpnèl, ha boldogtalan lennél, nem?” A szerző előző könyve olyan erős érzelmi reakciót váltott ki belőlem, hogy túladtam rajta, mert nem bírtam elviselni. Ám a szelíd Mungo a lelkemen hagyta rajta szorongásának cakkos szélű fognyomait, és most már sosem feledem. Itt lakik benn. Ez a regény egy nagyon pontos társadalmi látlelet. A nyomor csak kivételes esetben présel gyémántot az emberből. Egyébként a hozadéka az agresszió, az alkoholizmus, és a bűnözés. A fiatalok elkallódnak. Sokan idő előtt lesznek szülők, vagy kerülnek börtönbe, és ebben a világban ez a kettő tulajdonképpen egyre megy. Ilyen körülmények között kénytelen boldogulni a tizenöt éves Mungo, aki ráadásul különbözik kortársaitól. Érzékeny, finom lélek. Szép, mint egy angyal. Puhány. Ideges. Véresre csipkedi folyton rángatózó arcát. Megrágcsálja a távirányít...