„Sötétség és fény, élet és halál, ugyanannak az éremnek a két oldala. Nem tudsz üzletelni velük, mint valami halaskofa. Nagyobb árat fizethetsz, mint gondolnád. Amit nem értesz, azt békében kell hagyni.” Rosie Andrews első regényével kapcsolatban már sokat fakultak az emlékeim, de gótikus, igézően sejtelmes, borzongató atmoszférájára máig tisztán emlékszem. Új könyvében is ezt a számomra oly vonzó hangulatot kerestem, és nem kellett csalódnom. Az erdő nagyon sajátságos írás. Nyomasztó és rideg. A 19. századi, babonákkal teli angliai vidék tökéletes díszlet ehhez. A ködös erdőségek, ahol lidércek, ősi, vad dolgok tanyáznak. A zegzugos tárnák, melyek mélyén se szén, se boldogulás. Elkeseredett düh, téboly, és elmosódott emlékek kakofóniája. Tetszett, hogy a tálcán kínálkozó sablon, a két főszereplő összeboronálása elegánsan elmaradt. Kísérteties, több szálon és idősíkon futó, összetett történet, klasszikus szerelmi szál nélkül. Sokáig nagyon jól halad, főleg, mert Andrews írói kés...
„Hála, gondolta. Ez jó szó lesz, ezt magával viszi a következő évre. Ez egy egész életre jó útravaló.” Kellemes, igényes, finom, bájos – ezek az első szavak, amik eszembe jutnak erről a regényről. Ünnepi hangulatot idéz, ugyanakkor átjáróként is funkcionál. Mint a szekrény a Narniá ban: kinyitod, és ott vagy. Egyszerre belső utazás, valamint téren és időn átívelő visszatekintés egy régmúlt korszak melegébe. A tomboló pestisjárványból lábadozó, kábult Amszterdam elevenedik meg a lapokon. A 17. század hirtelen elérhető közelségbe kerül. A meghitt kis sütöde, a cukrászlány üde bája, a doktor biztos jelleme: mindez egy nagyon érzelmes, kedves történet alapját képezi. Akad egy kis rejtély, izgalom, bár a krimi címke azért erős túlzás. A szárba szökkenő szerelem szépsége azonban magával ragadó. Intenzív, koncentrált hangulatbonbon. Szétárad és betölti a lelkedet. Kicsit súlytalan, de ez a javára válik. Az elején több izgalmat, kiforrottabb konfliktust és megoldást ígér, a végén mégis örömet...