Tiszta lappal a világban

„Nem maradt egyebem, mint ez a különös szívdobogás itt a bensőmben, ami azt súgja, hogy dolgom van a világban. Nem fogok bocsánatot kérni érte, sem azért, hogy ugyanannyira szeretem ezt a halk dobogást, mint őt.” Mondom én, az irodalmi nagytotál halott. A mikrokozmoszok világát éljük, és mennyivel jobb így. A tömegek szenvedése homályos, nyomasztó félelmet kelt, ám ha kiragadunk a sokaságból egy-két alakot, hogy kitárják nekünk szárnyaikat, az elemi erővel hathat ránk. Sue Monk Kidd remek író. Nem nagy író, de teli van együttérzéssel, és a lelke gyönyörű. Azon kívül tud is írni. Ért hozzá, hogyan kell a szív köré hálót fonni szavakból, hogyan kell építkezni, kerekíteni, színezni. Szépen ír.   Sarah és Handful Grimké – két okos, kíváncsi kislány. Akár testvérek is lehetnének, hiszen a vezetéknevük egyezik, s esetükben ez egy birtokos jelző. Tisztán kijelöli, kinek tartoznak feltétlen engedelmességgel. Melyikük a rabszolga, és melyikük az úrnő? Az ő esetükben nincs egyértelmű v...

„Nos, én nem akarok ölbe tett kézzel ülni és arra várni, hogy a társadalom megjavuljon. Ha azt akarjuk, hogy a világ gyorsabban változzon a jó irányba, több embernek kell könyveket olvasnia, hogy képesek legyenek együttérezni az embertársaik szenvedésével.” Ez itt a tökéletes könyv számomra. Talán azért, mert egy kicsit rólam (is) szól. Egyszerűen otthon éreztem magam benne. A koreai írókra annyira jellemző finom, kordában tartott érzelmekkel teli őszinteség, és ez a szelíd, szinte állóvízszerű békesség nagyon megkapó annak, aki amúgy bizonytalan vizeken evez. És melyikünk nem evez azon manapság? A könyv szereplői sem kivételek ez alól. Nemtől, életkortól, végzettségtől, családi állapottól függetlenül mind útkeresők. Ennél fogva teli vannak kétségekkel és kérdésekkel. Csak egy biztonságos zugra vágynak, ahol, ha csak heti pár órára is, de tökéletesen önmaguk lehetnek anélkül, hogy mások ítélkeznének felettük. Mindannyian gyógyulni járnak a könyvesboltba függetlenül attól, hogy ott dolg...

1. Stephen King: Az „Én ebből az egészből egy árva szót sem értek. Miért kellene egy írói munkának szocio-akárminek lennie? Ha jól van megírva, úgyis megvan a maga szerves politikai, kulturális, történelmi satöbbi satöbbi jelentése. Más szóval… – Körülnéz, látja az ellenséges tekinteteket, és homályosan megsejti, hogy a többiek valamiféle hadüzenetként értelmezik szavait. Lehet, hogy igazuk van. Talán azt képzelik, valami szexista halálkufárt melengetnek a keblükön. – Más szóval, miért nem fogadjátok el, hogy egy sztori egyszerűen egy sztori?”   2. Jaume Cabré: Én vétkem „– Jól megvagyok én egyedül. Egész nap olvasok és tanulok. Meg hegedülök és zongorázom. Néha veszek valami különleges sajtot, pástétomot vagy bort Múrriánál. Kell ennél több?”   3. Douglas Adams: Galaxis Útikalauz stopposoknak „-Ez a ti istenetek odarak egy almafát a kert közepébe, és azt mondja: „Oké, srácok, azt csináltok, amit akartok, de ah, ne egyetek az almából!” És erre, mit ad isten, mégis esznek belől...

„Hajlandó lenne eladni nekünk a balszerencséjét? Az Esőpiacon lehetősége nyílna beváltani a balszerencséjét a készletünkben fellelhető boldogabb történetek valamelyikére.” Ki ne lenne hajlandó rá? Az életünk egy bizonyos szakaszában mindannyian kaphatóak lennénk egy ilyen cserére. Vágyunk a varázslatra, amely egy csapásra megszünteti a nehézségeinket. Ez a regény egy klasszikus tanmese, és mint olyan, nem biztos, hogy mindenkinek elnyeri a tetszését. Ráadásul jellegzetesen ázsiai: emocionális tartózkodás jellemzi, és annyira lényegre szorítkozó, hogy akár száraznak is lehetne nevezni. Mégis van egy különös, fűszeres, finom bája. Egy idegen világba kalauzol el, egy párhuzamos univerzumba, ha úgy tetszik. A témája miatt tartom fontos írásnak. Hiszen soha semmivel nem vagyunk elégedettek. Soha semmi nem elég jó, elég szép, egyáltalán: nem elég. Így működünk. Vannak elviselhetetlen szélsőségek, de az egy másik téma, másik regény. Az emberi természet alapvető működéséről beszélek, hogy a po...

1. Max Porter: Shy „A tó nem mélyül tovább. Cseppfolyós zizegés, csúszócsorgás, lépésről lépésre, minden kékesfekete, sima és éles, holdvisszhang, a fejében a gondolatok lassú kusza hálója. A fák tükröződése a vízen a legszebb dolog, amit valaha látott. Senki sem mondta neki, hogy ilyenek az éjszakák a városon túl. Túlságosan tompa, mégis éles. Szörcsögő csönd. Ezt kéne elmondani a gyerekeknek. Hogy az éjszaka olyan, mint a világűr.”   2. Elisa Shua Dusapin: Tél Szokcsóban „Általa fedeztem fel egy addig ismeretlen dolgot magamban, azt a részemet, amelyik onnan való, a világ másik részéről, és nem is akartam ennél többet. Létezni akartam a tollhegye alatt, a tintájában, fürdeni akartam benne, és azt, hogy felejtse el az összes többi nőt. Azt mondta, szereti, ahogyan látom a dolgokat. Ezt mondta. Mint valami hideg és kegyetlen igazságot, ami a világ minden kincséért sem érintette volna meg a szívét, csakis a tisztánlátását.”   3. Fredrik Backman: A hazavezető út mind...

1.  Helen Fielding: Bridget Jones naplója „– De hát Una Alconbury azt mondta, hogy te valami irodalmár csodanő vagy, aki ki se látszik a könyvekből! – Azt? – kérdeztem. Hirtelen egész megtetszett az ötlet. – És mi mást mondott még? – Hát hogy radikális feminista vagy, és hihetetlenül nagystílű életet élsz… – Óóóóó! – doromboltam. – …és egymillió hódolód van.”   2. Fredrik Backman: Amit a fiamnak tudnia kell a világról „Legyél más, mint én, tedd meg nekem ezt a szívességet. Ne tartsd a szádat. Állj ki valaki mellett. Ne fordítsd el a tekinteted. Ne üss csak azért, mert megteheted. Ne hidd, hogy a barátságosság gyengeség. Ne legyél olyan ember, aki egy reklámügynökség panorámás irodájában állva azt gondolja, hogy a kedves jelző sértés.”   3. Christina Lauren: Kalandtúra Wilder-módra „Lily úgy döntött, ez nem olyan krízis, amelynek megoldásához az ő részvételére is szükség lenne, ezért sarkon fordult, és vett egy nagy levegőt. Két tűz közé került. A balján Terr...

1. Miranda Cowley Heller: Papírpalota „Amióta elég öreg vagyok ahhoz, hogy megkérdőjelezzem az ösztöneimet, anyám mindig ugyanazt a tanácsot adja nekem: „Dobj föl egy érmét, Eleanor. Ha a válasz nem az, amit vártál, csináld az ellenkezőjét.” Mindig tudjuk a helyes választ, akkor is, amikor nem… vagy amikor azt hisszük, nem tudjuk.” 2. Jón Kalman Stefánsson: Ásta „Néha ugyanis a hallgatás többet árul el minden szónál. Sokkal többet mond, és úgy, hogy az tökéletesen érthető. Becsusszan, mint a kés, vágódik, mint a puskagolyó. Vagy beszivárog, mint a sósav. A hallgatás eltörli a szavak bizonytalanságát.”   3. Han Kang: Nemes teremtmények „Az igazság is pontosan olyan kemény és világos, hogy biztosan üvegből készült. Ha belegondolsz, csak akkor derült ki, hogy van lelkünk, mikor teljesen összetörtünk. Kiderült, hogy az emberi igazából üvegből van bennünk.” 4. Irene Solà: Énekelek, s táncot jár a hegy „És ne felejtsétek az erdőt. A mi erdőnket. És ne felejtsétek a fé...

„Nem tudtam, hol és mi vár rám ennek a magányos, lágy ívű fénycsigalépcsőnek a végén ebben a koromsötétben, de ameddig csak szólt ez a zene, semmitől sem féltem, és semmi sem állhatott az utamba.”  Ez a regény kevés méltatást kapott, és bár értem miért, ez engem teljes mértékben hidegen hagy. Szerintem ez a leggyönyörűbb, legfájdalmasabb, leggyengédebb és legőszintébb „healing journey” történet, amit valaha olvastam. Olyan mélyre visz, amilyen mélyre csak tud. A legsötétebb fagyvilágba, ahol nincs se csillag, se remény. Ott aztán elidőzik velünk, súlyosan és kérlelhetetlenül. Sokáig, kínosan sokáig. Miért csinálja? Kérdezed, pedig tudod, hogy nincs válasz. Hovatovább, kérdezni sincs kitől. A tükörben csak egy néma árnyék mozdul. És ahogy a szavak mondatokká dagadnak, azután bekezdésekké, az érzések teljes skálája tölti be a szemed mögött azt a gödröt, amiből a sírás fakad. " Love is not a victory march" – dalolja a fülesedben az a puha hang még százszor és százszor, pedig de...

  „– Ez romantika, emberek. Nem amerikai futball. Nem használhatunk focis trükköket és X-eket meg karikákat arra, hogy egy teljes kapcsolatot ábrázoljunk. Csak semmi homályos metafora. Amire itt szükségünk van, azok a szavak.” Ha szavakról és romantikáról van szó, Sarah Adamsnek párja nincsen, és a teljes lényem ordítva tiltakozik az ellen, hogy szigorú legyek vele. Nem is leszek az. A Csalóka szerelem viszonylag kiforratlan írás. Ami annyit jelent, hogy még az én vajpuha szívem is felvonta a szemöldökét olykor olvasás közben. A sztori nem csupán napsugaras, hanem klasszikusan Disney-rózsaszín. Abszolút idealizált karakterek abszolút idealizált kapcsolata. Éppen tegnap este mondtam valakinek, hogy hiszek az unikornisokban (átvitt értelemben), és ez így van. Ugyanakkor van egy határa ennek, mert vannak hibáim. A tapasztalataimra hagyatkozva pedig azt kell még hozzáfűznöm, hogy mindenki másnak is vannak hibái. Ez itt egy Hamupipőke sztori modern köntösben. Rendkívül bájos és...

„Fiatalok voltunk, de nem legyőzhetetlenek. Törékenyek. Egy pillanat alatt tapasztaltam meg, hogy bármikor lezuhanhatunk, eltévedhetünk, akár meg is halhatunk.” A szépirodalom tragédiákkal teli műfaj. Napjaink irodalma pedig ennél is mélyebbre megy. A társadalmi nagytotált felváltotta a bizalmas, kényelmetlenül intim close-up. A meztelen lélek korában élünk. Di Pietrantonio prózáját száraznak korántsem nevezném, de lényegre szorítkozónak igen. Egy fél szóval sem mond többet annál, mint ami szükséges. A családi kapcsolatok omlatag folyosóján úgy kúszik keresztül, akár egy szűk barlangjáraton: fogat összeszorítva, visszatartott lélegzettel. A jelen a múlt tükrén keresztül figyelve elkeserítő. Látjuk a fiatal, húszéves Lucia-t, és nem értjük, mit keres az autó hátsó ülésén a sötétben éjjel. Mit keres ott, ahol meggyilkolt kortársai testébe botolhat? Az apja viszi magával, és ő nem ellenkezik. Ami azt illeti, később sem ellenkezik sokat. Anyja lánya; teszi a dolgát, és azt hiszi, ez az útj...

„Eddig soha nem gondoltam a hatékony szót rossznak. Soha többé nem akarok hatékony lenni. Lusta akarok lenni. Intenzitást akarok. Lángoló tekinteteket, édes kezeket akarok az egész testemen, s kétségbeesett szavakat.” A lágyszívű, együttérző, mókás kis Sarah Adams – örök barátnőim egyike. Ő egyszerűen csak az, aki, és ezt soha, egyetlen pillanatra sem tagadja meg. Hálás típus, aranyos és tiszta, mint egy kamillavirág a napsütésben. Minden regénye édes és puha és vicces, de sohasem ostoba, vagy felszínes. Ő az ízléses romantikus komédiák koronázatlan királynője. A kentuckyi Rome-ban játszódó regényei annyira tüneményesek, mindig örömmel várom az újabb Walker-testvér szerelmi történetét. Ezúttal a legidősebb, Emily kerül a figyelem középpontjába. Az erős, az önálló, az, aki szüleik elvesztése után szép lassan magához ragadta az irányítást, az anya önfeláldozó, néma szerepét. Sosem sír, pláne mások előtt nem. Mindig kéznél van, mindig hasznos, mindig hatékony. Nemezise, Jackson v...

„Amikor Lót felesége hátranézett, sóbálvánnyá vált. A sóbálvány oszlopot jelentett, az oszlop támasztékot, a só tisztít, de mindez kevés cserébe azért, hogy elveszíted önmagad. Sokan visszamennek, de nem élik túl, mert egyszerre két valóság kebelezi be őket. Az ilyesmi megterhelő. Vagy besózod, vagy megsemmisíted a szíved, vagy választasz a két valóság közül.” A helyzet az, hogy vissza kell menni. Ebben biztos vagyok. Össze kell olvasztani a két valóságot, hiszen egyikből jutottál a másikba. Nem odavarázsolódtál egy csettintésre, ahol most vagy, hanem lassú metamorfózissal alakultál, préselődtél azzá, aki vagy. Huszonhárom évesen ezt az ember még nemigen tudja. A szerző sem tudta, de csodálatosan érett mondatai vannak, biztos eszköz kezében az irodalom. Szerintem már ilyen fiatalon jó író volt, ami nagy szó. Egyedi szerkezetet hoz létre a szövegében. Nem használ túlzó nyelvi virágokat, hatásvadász, lírai körmondatokat (amiket egyébként én szeretek). Mégis pontosan megtervezi, mit fog í...

„Ez az álomjárás művészete és tragédiája. Az ember nem kérdezi meg magától, „mi lett volna, ha”, még azután sem, hogy ráomlott a valóság. Ez nincs benne az álomjáró lexikonjában. A dolgok , események, életének epizódjai déja vu-ként játszódtak le. Mindig is késő volt. Minden régen megtörtént már velük. Minden elkerülhetetlen volt . ” Különös a viszonyom ezzel a könyvvel. Pham ügyesen ír, és ez inkább a hátrányára van. Egyenesen nagykönyvi: megúszós, mint a melodrámák, amiket a nagyi nézett a tévében. Rengeteg kiaknázatlan lehetőséget láttam a történetben, és zavart, hogy az író nem mert belemenni, csak a felszínt kapargatta. Kívántam, hogy a szereplőkkel végre történjen valami. Mert sokáig (az én érzésem szerint) a szerencse gyermekeiként fölényesen lebegtek a boldogságban, miközben egymillió ember halt éhen körülöttük. Bosszantottak, komolyan bosszantottak engem. Azután Pham tett valami meglepőt: úgy a felétől elengedte a karaktereit, hagyta őket lezuhanni, összetörni magukat a sz...

„Van itt valami nála nagyobb, valami sötét és szikrázó, ezt érzi minden idegszálával.” És megint Jewell! Van benne valami „sötét és szikrázó”. Azt szeretem benne, hogy inkább nyugtalanító, mint kirívóan brutális. A normalitás és őrület közti határmezsgyét túlságosan elmossa azzal, hogy a történetei annyira hétköznapiak . Két negyvenöt éves, férjes asszony, két anya, akik ugyanazon a napon ünneplik a születésnapjukat, ugyanabban az étteremben. Az egyik tehetős és sikeres, a másik szürke, átlagos. Nincs bennük semmi közös a születésnapjukon kívül. S valóban, ennél jobban nem is különbözhetnének, még akkor sem, ha a látszat csal. Alix nem egy klasszikus női hős, aki mindent a maga erejéből ér el, és Josie nem a nagykönyvi bántalmazott asszony, aki hosszú évtizedek után megelégeli sorsát. Olyan érdekes a spaletta rései közé lesni, meglátni ezekben az életben is gyakran látható sztereotípiákban az igazi személy villanásait. Akire felnézünk, arról hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy húsból ...

"Új nap kezdődik, a világ felébred, és a társadalom fogaskerekei mozgásba lendülnek. Én is egy fogaskerék vagyok, amely körbe-körbe jár.” A japán kultúra számunkra igazi misztikum. A merev hierarchiájával, a hangyaszorgalmú munkamoráljával, a különbözni vágyás majdhogynem teljes hiányával. Majdhogynem, mondom, és ez fontos. Murata Szajaka ugyanis egy olyan nőről írt díjnyertes regényt, aki nem bánja, hogy különbözik, és nem is igen érti, mi ezzel a baj. Keiko egyedülálló, gyermektelen, 36 éves nő, aki minden tekintetben alárendeli magát a munkájának. Ez ad értelmet a létezésének, és ettől érzi magát teljesnek. Ó, igen. Azt hiszed, szívsebész, mi? Vagy legalábbis ügyvéd, fogorvos, menedzser? Nos, nem éppen. A történet eleinte csupán szokatlan és meghökkentő, később inkább morbiddá és zavaróvá válik. Keiko nem egyszerűen csak más, hanem nagyon furcsa, néha ijesztően az. Az évek során azonban megtanult alkalmazkodni, és rálelt arra az egyetlen dologra is, amiben igazán jó. Ő a tökéle...

„A kibírhatatlanul fájdalmas vajúdás óráiban Alice megszállottan kántálta magában ugyanazt a fohászt újra, meg újra: Igenis szeretni fogom ezt a gyerekemet is. Igenis szeretni fogom ezt a gyerekemet is.” Liz Moore már az első regényével bebizonyította rátermettségét. Ezúttal is lassan építkezik, és ráérősen, két idősíkon haladva sok szereplővel dolgozik. Tudja, hogy az emberi kollektívákban bekövetkező tragédiáknak már hosszú évtizedekkel korábban megágyaznak a felmenők. Számít a múlt. Számít, hogy mit tesz a másik, és hogyan reagál erre egy egész közösség, egy falu, egy város, az egész világ. Az is fontos, képes vagy-e helyesen megítélni, kire támaszkodhatsz. Már, ha akad ilyen egyáltalán. Egyszerűen hangzik, de valójában ez egy pokolian nehéz életfeladat. Szokásunk belebukni, és nem is igen vagyunk ezért hibáztathatóak. Alice, az anya nem akart mást, csak szeretni a gyermekeit. Számomra ez a történet róla szól, hiába, hogy rajta kívül még sok remekbeszabottan megrajzolt karakter kér ...