„Hajlandó lenne eladni nekünk a
balszerencséjét?
Az Esőpiacon lehetősége nyílna beváltani a balszerencséjét a
készletünkben fellelhető boldogabb történetek valamelyikére.”
Ki ne lenne hajlandó rá? Az életünk egy bizonyos szakaszában mindannyian
kaphatóak lennénk egy ilyen cserére. Vágyunk a varázslatra, amely egy csapásra
megszünteti a nehézségeinket.
Ez a regény egy klasszikus tanmese, és mint olyan, nem biztos,
hogy mindenkinek elnyeri a tetszését. Ráadásul jellegzetesen ázsiai:
emocionális tartózkodás jellemzi, és annyira lényegre szorítkozó, hogy akár
száraznak is lehetne nevezni. Mégis van egy különös, fűszeres, finom bája. Egy idegen
világba kalauzol el, egy párhuzamos univerzumba, ha úgy tetszik.
A témája miatt tartom fontos írásnak. Hiszen soha semmivel nem
vagyunk elégedettek. Soha semmi nem elég jó, elég szép, egyáltalán: nem elég.
Így működünk. Vannak elviselhetetlen
szélsőségek, de az egy másik téma, másik regény. Az emberi természet alapvető
működéséről beszélek, hogy a pohár mindig félig üres.
Amikor az új cipőddel kutyapiszokba lépsz, az megvan, ugye? Nem érzel
hálát, hogy van új cipőd, szimplán csak dühös vagy. Engem éppen ezért mélyen
megérintett ez a történet, és párás tekintettel, gondos kézzel, büszkén rakom
fel a polcomra a többi koreai csodám közé. Kiemelkedik közülük, és gyengédséggel
gondolok rá.
Pontosan arról szól, amit én az utóbbi egy évben intenzíven újratanultam.
A háláról. Mi több, klasszikus példája annak, amiről az én örök legjobb barátom
beszél mindig. Being the Chuck Norris of Gratitude. Mert ez a veleje, ez
a gyökere, és ez a teremtő esszenciája is, nem csak ennek a könyvnek, de az
egész emberi létnek.
Nem leszel kevésbé szomorú dolgok miatt, sokszor leszel dühös,
csalódott, és fogsz félni, meg aggódni. Szorongani is, persze. Ezek nem múlnak
el nyomtalanul. De a hála mindig hegyeket mozgat meg. Ott belül, ahol ez
számít, biztos alapot épít a lélekben.
„Talán úgy érzed,
Nincs remény.
De ne feledd,
A sötét mögött ott a fény.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése