Ez a regény kevés méltatást kapott, és bár értem miért, ez engem
teljes mértékben hidegen hagy. Szerintem ez a leggyönyörűbb, legfájdalmasabb,
leggyengédebb és legőszintébb „healing journey” történet, amit valaha olvastam.
Olyan mélyre visz, amilyen mélyre csak tud. A legsötétebb
fagyvilágba, ahol nincs se csillag, se remény. Ott aztán elidőzik velünk,
súlyosan és kérlelhetetlenül. Sokáig, kínosan sokáig. Miért csinálja? Kérdezed,
pedig tudod, hogy nincs válasz. Hovatovább, kérdezni sincs kitől. A tükörben
csak egy néma árnyék mozdul.
És ahogy a szavak mondatokká dagadnak, azután bekezdésekké, az
érzések teljes skálája tölti be a szemed mögött azt a gödröt, amiből a sírás
fakad. "Love is not a victory march" – dalolja a fülesedben az a puha hang
még százszor és százszor, pedig de. Pontosan, hogy az. Csak éppen nem úgy, és
nem akkor, ahogyan mi azt képzeljük, vagy várjuk.
Lehet, kell egy bizonyos fajta élettapasztalat hozzá. Igazán nem
tudom. Szoktak itt belül sajogni dolgok könyvek miatt, és az, hogy ez nem
tép fel sebet, hanem kézen fog és következetesen, türelemmel végigvezet a
csapáson, ami idegen, mégis ismerősebb bárminél, döbbenetes.
Valószínűleg mindenből van kiút, de ez olykor nem tudatos döntés
eredménye. Előfordul, hogy csak megy az ember, teszi az egyik lábát a másik
után, módszeresen. Miért ne? Annyi sok lehetőség közül akár teheti ezt is.
Mindegy. Üres, mint egy báb, és nem hatja meg semmi. Az idő mondja meg,
megtelik-e végül, vagy elhalványul, s kialszik. Az éjszaka nem mindig sötét, és
ha az is, nem mindig veszélyes.
„Aznap este valószínűtlenül kiélesedett a látható dolgok
körvonala, és úgy éreztem, minden, amit csak megpillantok, mesélni kezd nekem
valamit.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése