„Fiatalok
voltunk, de nem legyőzhetetlenek. Törékenyek. Egy pillanat alatt tapasztaltam
meg, hogy bármikor lezuhanhatunk, eltévedhetünk, akár meg is halhatunk.”
A
szépirodalom tragédiákkal teli műfaj. Napjaink irodalma pedig ennél is mélyebbre
megy. A társadalmi nagytotált felváltotta a bizalmas, kényelmetlenül intim close-up.
A meztelen lélek korában élünk.
Di Pietrantonio
prózáját száraznak korántsem nevezném, de lényegre szorítkozónak igen. Egy fél
szóval sem mond többet annál, mint ami szükséges. A családi kapcsolatok omlatag
folyosóján úgy kúszik keresztül, akár egy szűk barlangjáraton: fogat
összeszorítva, visszatartott lélegzettel.
A jelen a múlt
tükrén keresztül figyelve elkeserítő. Látjuk a fiatal, húszéves Lucia-t, és nem
értjük, mit keres az autó hátsó ülésén a sötétben éjjel. Mit keres ott, ahol
meggyilkolt kortársai testébe botolhat? Az apja viszi magával, és ő nem
ellenkezik.
Ami azt
illeti, később sem ellenkezik sokat. Anyja lánya; teszi a dolgát, és azt hiszi,
ez az útja. Később már valóban ez is lesz, mert eljön az a pont, ahonnan már
nem lehet megfordulni. Éppen úgy áldozata lesz az értelmetlen brutalitásnak,
mint azok, akiknek a nevét emlékül felírták a falra, és mint az, aki a világ
másik felére menekült előle. Így aztán egyszerre értettem és nem értettem azt a
távolító, vaksi bagatellizálást, amellyel a lányával történeteket elhessegette.
Nincs
olyan, hogy nem történt semmi. Kegyetlen dolog, hogy elvárjuk az áldozattól, érezze
magát szerencsésnek, amiért mondjuk csak a kezét törték el, és nem a nyakcsigolyáját.
„Legalább életben vagy” – mondjuk, és valóban, de a félelem sokízű és
feneketlen.
Egyéni
módokon birkózunk meg azzal, hogy életben vagyunk, és ez persze lehetne
rosszabb, csak éppen nem is jó. Mit lehet tenni? Di Pietrantonio se tudja, de
szép próbálkozás ez a regény: nem ad válaszokat, de nem is keresi őket. Gyengéden
felment, megbocsát, szeret. Ennyi az egész, és ez mindennél szebb.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése