„Ez az
álomjárás művészete és tragédiája. Az ember nem kérdezi meg magától, „mi lett
volna, ha”, még azután sem, hogy ráomlott a valóság. Ez nincs benne az álomjáró
lexikonjában. A dolgok , események, életének epizódjai déja vu-ként
játszódtak le. Mindig is késő volt. Minden régen megtörtént már velük. Minden
elkerülhetetlen volt.”
Különös a
viszonyom ezzel a könyvvel. Pham ügyesen ír, és ez inkább a hátrányára van. Egyenesen
nagykönyvi: megúszós, mint a melodrámák, amiket a nagyi nézett a tévében. Rengeteg
kiaknázatlan lehetőséget láttam a történetben, és zavart, hogy az író nem mert
belemenni, csak a felszínt kapargatta.
Kívántam,
hogy a szereplőkkel végre történjen valami. Mert sokáig (az én érzésem szerint)
a szerencse gyermekeiként fölényesen lebegtek a boldogságban, miközben
egymillió ember halt éhen körülöttük. Bosszantottak, komolyan bosszantottak
engem. Azután Pham tett valami meglepőt: úgy a felétől elengedte a karaktereit,
hagyta őket lezuhanni, összetörni magukat a sziklákon.
Ott érkeztünk
mi meg. Elszorult a torkom. Lelkiismeretfurdalásom lett. Akkor már hiába
motyogtam könnyes szemmel, hogy én igazából nem ezt akartam. Egyrészt, mert de,
tényleg ezt akartam, másrészt meg, mert különben ez a regény szórakoztató és
izgalmas, ugyanakkor nagyon üres lett volna. Amivé végül vált, az majdnem
biztos anyag, és ami még ennél is fontosabb, hogy őszinte. Olyan rendesen
valódivá lett.
Így utólag,
a teljes egészét nézve egész ütőképes írás. Megvan benne minden, amitől egy
könyv élvezhető. Kerek sztori, sokoldalú karakterek, dráma, áldozat, veszteség,
szerelem. A mélyén pedig ott az igazság. Nem tökéletes, de nem vagyunk
egyformák. Se az írók, se mi, olvasók. Egy
biztos: több figyelmet érdemelne, mint amit most kap.
„A lelkem békére
vágyik. Meg kell találnom önmagamat, mielőtt döntök.” Ezt mondta egy ponton a főhősnő, és ebben találtam meg a
lényeget. Az ember vakon fut addig, amíg önmagával nem jön szembe és meg nem
ismeri.
Európa Kiadó
Megjegyzések
Megjegyzés küldése