Tiszta lappal a világban

„ A sors egy éjjel rátalált Bellára. A sors odament hozzá a holdfényben, és a fülébe súgott. És Bella, amikor felébredt, tudta, hogy elege van. ” Ilyen velem ritkán fordul elő, de cirka egy nap alatt elolvastam. Nem tudtam leállni. Azt csinálja ugyanis, hogy alattomban felpiszkálja a szánalmas, de veszélyes kis jószágot: a sértett önérzetet. Sokunkban él egy ilyen. Emiatt volt kár egyáltalán nevet adni a főhősnőnek. Ő a névtelen tömeg. A jellegtelen, erőtlen lények végeláthatatlan tömege. Azoké, akik a fal mellett közlekednek, akik sose kérik ki maguknak. Akik nem akarnak mást, csak túlélni a napot és békében hazaérni.    Van egy rossz hírem a despotáknak. Előfordul, hogy ez a jószágocska megelégeli, hogy mindenki kapcája, focilabdája, bokszzsákja legyen. Ez a könyv pontosan erről szól: a zsákmányállatnak rohadtul elege lesz. Persze, ez egy nagyon szélsőséges válaszreakció. Bella első csapása dorombolóan mocskos elégedettséggel tölti el őt is, meg az olvasót is. Ám azután jön ...

„Mintha az egész világegyetem befelé zuhogott volna a testébe, mondta, és abban a pillanatban megértette, hogy minden mindennel összefügg, hogy a világon mindenki kapcsolatban áll mindenki mással, és hogy ez a kötelék, ez az erő, ami mindent és mindenkit összetart, maga Isten. Ez volt az egyetlen szó, amivel le tudta írni. Isten.” Elmentél, és „ a bizarr világ forog tovább.” Nem akarom, hogy nélküled forogjon, úgyhogy felütöm a könyved. „Egyedül vagyok a sötétben” – így kezded, és könnyen meglehet, hogy mindannyiunk első és utolsó gondolata ez. Onnan fentről nem tűnhetünk többnek számodra eltévelyedetten szaladgáló kis hangyáknál. Csakhogy te olyan voltál, hogy tudtad már akkor, mikor éltél. Azt sirattad mindig: ezt a szánalmas, védtelen kis hangyavoltodat a magas ég alatt. Ember a sötétben – az a szép ebben a regényben, hogy ha valaki olvasott már valaha Austert, annak ismerős lesz. Életlen déjà vu . Mintha korábban megtörtént volna már ez az egész. Valahol. Valamikor. Nem tudni, ol...

„Nem maradt egyebem, mint ez a különös szívdobogás itt a bensőmben, ami azt súgja, hogy dolgom van a világban. Nem fogok bocsánatot kérni érte, sem azért, hogy ugyanannyira szeretem ezt a halk dobogást, mint őt.” Mondom én, az irodalmi nagytotál halott. A mikrokozmoszok világát éljük, és mennyivel jobb így. A tömegek szenvedése homályos, nyomasztó félelmet kelt, ám ha kiragadunk a sokaságból egy-két alakot, hogy kitárják nekünk szárnyaikat, az elemi erővel hathat ránk. Sue Monk Kidd remek író. Nem nagy író, de teli van együttérzéssel, és a lelke gyönyörű. Azon kívül tud is írni. Ért hozzá, hogyan kell a szív köré hálót fonni szavakból, hogyan kell építkezni, kerekíteni, színezni. Szépen ír.   Sarah és Handful Grimké – két okos, kíváncsi kislány. Akár testvérek is lehetnének, hiszen a vezetéknevük egyezik, s esetükben ez egy birtokos jelző. Tisztán kijelöli, kinek tartoznak feltétlen engedelmességgel. Melyikük a rabszolga, és melyikük az úrnő? Az ő esetükben nincs egyértelmű v...

„Nos, én nem akarok ölbe tett kézzel ülni és arra várni, hogy a társadalom megjavuljon. Ha azt akarjuk, hogy a világ gyorsabban változzon a jó irányba, több embernek kell könyveket olvasnia, hogy képesek legyenek együttérezni az embertársaik szenvedésével.” Ez itt a tökéletes könyv számomra. Talán azért, mert egy kicsit rólam (is) szól. Egyszerűen otthon éreztem magam benne. A koreai írókra annyira jellemző finom, kordában tartott érzelmekkel teli őszinteség, és ez a szelíd, szinte állóvízszerű békesség nagyon megkapó annak, aki amúgy bizonytalan vizeken evez. És melyikünk nem evez azon manapság? A könyv szereplői sem kivételek ez alól. Nemtől, életkortól, végzettségtől, családi állapottól függetlenül mind útkeresők. Ennél fogva teli vannak kétségekkel és kérdésekkel. Csak egy biztonságos zugra vágynak, ahol, ha csak heti pár órára is, de tökéletesen önmaguk lehetnek anélkül, hogy mások ítélkeznének felettük. Mindannyian gyógyulni járnak a könyvesboltba függetlenül attól, hogy ott dolg...