Tiszta lappal a világban

„Vajon ki lát minket, agyonfagyott, kimerült, számokkal megjelölt foglyokat? Létezünk még egyáltalán Valaki szemében? Vajon tudja-e, hogy min megyünk keresztül, Ő, akinek odafentről mindent össze kellene fognia?” Napokkal ezelőtt meg kellett volna írnom ezt az értékelést. Ez a történet úgy kavargott bennem, mint a köd. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy olvasás közben végig MPK énekelt a fülembe, hogy amikor szükségem volt rá, legyen, aki kivezessen a fényre. Mert néha nem volt egyértelmű, nekem kell-e megemésztenem a könyvet, vagy az emészt meg engem. Az Ahol a tű átfér narrátorának hangja olyan eleven, hogy szinte hallod felcsendülni. A haraggal teli, makacs kamaszfiú, aki bizonytalan és fél, és ezt nemtörődömséggel, gonosz csínyekkel leplezi. Előbb omlik össze a saját kis világa, mint hogy a nagy világégés utolérné. Addigra már magának való, csendes konokság-góccá válik. Élni akar. Bármi áron. Csak azért is. Véronique Mougin eszméletlenül jó író. Mondatai úgy sorjáznak végig az egé...

„ A tárgyakat elvehetik tőlünk, hogy megsemmisítsék, de a tettek olyanok, mint a fába vert szög, örökre nyomot hagynak maguk után. A jók erősítik a fát, a rosszakat meg hiába kihúzzuk ki egy harapófogóval, ott marad a nyomuk, ami örökre meglátszik majd. A világot a cselekedeteinkkel formáljuk. ” Nem tudok mást mondani, a borús téma ellenére az Ella háborúja egy nagyon kedves regény. Nőies mondatokkal átszőtt, az a fajta, amibe könnyű belemerülni. Ugyanakkor jelentőségteljes, elgondolkodtató témát vet fel, és emiatt különösen érdekes írás. Nagy részben a második világháború utolsó évében játszódik, egy svájci határ melletti kisvárosban, és a hétköznapi német emberek szemszögéből mutatja be a borzalmakat. Azt, ők hogyan élték meg Hitler ijesztő rémuralmát, és ez szokatlan nézőpont. Éppen emiatt tartom fontosnak. A szereplők nem szívtelen szörnyetegek, vagy elvakult fanatikusok, csupán hús-vér emberek, akik próbálnak valahogyan túlélni ebben a bizonytalansággal és veszélyekkel teli...

„Lovak mindenhol vannak, Lil. Próbáld ki, milyen megülni őket másutt! Fedezd fel a világot, vágj bele új dolgokba, és légy bátor!” Előre is elnézést kérek mindazoktól, akik már unják, hogy képtelen vagyok kritikus lenni az írópárossal szemben. A romantikus műfaj nem a szívem csücske, ez már többször kisült, de kérem, amit ez a két nő művel, az nekem mindig, de kivétel nélkül mindig bejön! Szeretem az üdeségüket, a humorra való hajlamukat, a kiviláglóan empatikus, pozitív életszemléletüket. Az tény és való, hogy mindig két tökéletes emberpéldány van a fókuszban, akik a végén természetesen összejönnek, de ettől nem lesz hibás egy ilyen zsánerű történet. Ó, azok a hasfájósan pazar poénok, az eszelősen váratlan fordulatok, az imádni való karakterek, a fantáziadús történetvezetés! Napestig sorolhatnám, mi mindent szeretek a Christina Lauren-jelenség ben. Ha valami mégsem tetszett, arra ki se akarok térni, mert alapvetően és végérvényesen varázsolt el a Kalandtúra Wilder-módra . Sokáig olvas...

„Az édesanyja egyszer azt mondta neki, az életútját nem a vele történtek határozzák meg, hanem a kihívásokra adott válaszai.” Könnyfakasztó romantikus regény a szerelemről, a zene gyógyító erejéről, és a gyermekvállalás rögös útjáról. A Minden, ami utána jött biztosan nem okoz csalódást a műfaj elkötelezett híveinek. Jill Santopolo tévedhetetlenül ismeri a legjobb receptet egy kiadós olvasmányélményhez. A nyelvezet kellemes hangulatú, a szöveg gördülékeny. Talán olykor túl emocionális, de nem lépi át azt a bizonyos határt. Könnyen befogadtam, képes voltam hinni benne. A két idősík remek kontrasztot alkot, és a történet sehol nem sántít. Elvégre senki sem tökéletes, és a bőrünkből egészen kibújni szintén nem lehetséges. Elárulom, kicsit vacilláltam, de végül arra jutottam, hogy attól, hogy a főhősnő nem viselkedik szimpatikusan vagy okosan, a könyv még nem lesz rossz. Persze, biztosan jobban élveztem volna, ha Emily válaszai a kihívásokra kevésbé fakadtak volna az önzéséből, és ha enn...

„Minden szar, meg el van fuserálva, de közben rendben is van. Ilyen az élet. Csak az arányok változnak. Általában maguktól. És amikor az ember azt gondolja: ennyi, most már ez marad örökre, megint megváltozik minden.” A Bánat és öröm című regény ténylegesen tökéletes mintapéldája a klasszikus érzékenyítő irodalomnak. Főként azért, mert nyilvánvaló koncepciója ellenére se nem erőszakos, se nem mesterkélt. Ellenben szórakoztató, megható, és valóság közeli. A mentális betegségek egy sor olyan tulajdonsággal ruházzák fel az embert, amelyek ugyan nem a sajátjai, mégsem lehet egészen elvonatkoztatni tőlük. Ezek a jellemvonások vagy viselkedési formák többnyire nem pozitívak: ijesztőek, átláthatatlanok, bénítóak. Nem csak a környezete nem érti meg a mentális zavarban szenvedőt, de ő sem érti saját magát, amennyiben nincs tisztában az állapotával. Mason ezt az egyszerű elgondolást alkalmazza, és felépít belőle egy kirobbanóan friss, lélekölően léleksimogató írást. Történetvezetése, írástechni...

„A halandóság ízét éreztem a számban, és abban a pillanatban megértettem, hogy nem fogok örökké élni. Időbe telik ezt felfognunk, de amikor végül tudatosul bennünk, minden megváltozik bennünk, sosem leszünk többé ugyanazok. ” Nem csak a halandóság, de a hiábavalóság ízét is megérzed, ha Auster Holdpalotáját olvasod. Abszolút mágia, hogy ennek ellenére nem a kötelet keresed, hanem az ég felé emeled párás tekinteted. Ebben a folyton darabjaira hulló, hektikus műben a kohézió olyan esetleges, az ember alig hiszi el, hogy mégis működik. Identitáskeresés, örökölt sorsok, apák és fiúk. Tudattalanul hat vissza egymásra minden, valamiféle ősi fátum működik itt a mélyben. Lüktet tőle ez a sűrű, állhatatos, merész szöveg. Auster epikája kimagasló és utánozhatatlan. Olyasféle vándorútra hív, mintha a Holdra vinne minket. A legmesszebbre, ahol ember valaha járt. A társadalomból való kivonulás nem csupán mint szimbólum jelenik meg, hanem mint lehetséges választás. A sorsra bízza a rendezést. Ebben ...