Tiszta lappal a világban

"Dézsán dörömbölni, hogy egy medvét táncra bírjanak, amikor a csillagokat is képesek lennének megindítani." Hónapok óta nem történt velem ilyen. Két egymást követő éjszakán a legsötétebb órában felriadtam, és olvastam és olvastam, égő szemmel, csak azért is. Az olvasás öröméért, a mondatok szépségéért, a gondolatok egyszerű nemességéért. Cunninghamben van valami sejtelmes, ártatlan, finom Woolf-i idegesség, amely annyira kristálytisztán tetten érhető minden egyes írásában. Ugyanakkor eltér mégis Woolftól, mert míg Woolf csupán kapargatni merte szexualitása, érzékisége ridegségbe burkolt felszínét, addig Cunningham írásait elejétől a végéig átjárja valami naiv, esendő bujaság, anélkül, hogy mindez közönségessé, vagy hatásvadász erotikává satnyulna. Az is kétségtelen, hogy még Woolf csapongó, ömlengő, sokszor oldalakat átívelő, bonyolultan összetett mondatai hagymázas, fényes, lehetetlen látomások végtelen sorai - egy kétségbeejtően zseniális elme szomorúan zavaros, tűnéke...

"Meg lehet halni úgy, hogy az embernek nem hal meg a teste? Elveszítheti az ember önmagát úgy, hogy a teste megmarad?" Dacia Maraini figyelmet érdemlő történelmi regénye, a Végállomás Budapest a Jaffa Kiadó jóvoltából került a kezembe, és a könyvespolcomra. A kötet szépsége szembeötlő, ezt már nem is ecsetelem, ez a kiadó védjegye, de azért ki kell emelni ezúttal is, hiszen rendkívül fontos egy könyv külleme.  Maga a történet a fenti idézet, gondolatsor köré épül fel. Azon a bizonyos rég elmúlt, súlyos korszakon nem csak úgy átsuhanunk, hanem egy-egy sarkallatos momentumot kiragadva, a legkisebb részletig kivesézve megmártózunk benne. Mélymerülés ez; szívszaggató, lelket próbára tevő ez a képzeletbeli utazás, melyen ezen történetet olvasván részt veszünk. Embertelen körülmények között kísérjük hőseinket, a vérzivataros történelmi idők káoszba fulladó, rettegést szító, halált kíméletlenül osztogató, fájdalmas éveiben. Az az idő volt ez, amikor azt is meg kellett m...

Tavaly ősz óta vezetem a blogomat, de mindezidáig nem túl sokat árultam el magamról. Őszintén? Nem is gondoltam, hogy ez fontos lehet. Idővel rájöttem, hogy ennél nincs fontosabb, ezért úgy döntöttem, ideje lesz egy kicsit bemutatnom a nőt a szavak mögött. Nem feltétlenül vagyok nagyon aktív blogger. Úgy értem ezt, hogy nincs heti 4-5-6 poszt. Nem is lesz. Dolgozó nő vagyok, aki emellett háztartást vezet, és regényt ír. A Szeretem Szerda rovat sajnos egyelőre a jövő távoli, homályos ködébe vész, de egy bizonyos: írok, és írni fogok. Amennyiben most itt vagy, mi több, rendszeresen visszatérsz, köszönöm neked és tudd, mélységesen szeretlek ezért. (Meg valószínűleg másért is, mert gyaníthatóan ismerjük egymást.) Többnyire könyvekről írok értékeléseket. A könyv a fél életem, olvasva is, és írva is. Az értékeléseim nem nevezhetők kritikáknak, ugyanis érzelmi alapon íródnak. A tökéletesen szubjektív élményeimet adom át neked, tehát bepillantást engedek a privát szférámba....

"Az embernek néha muszáj megbíznia valakiben." Kezdjük azzal a tényszerű megállapítással, hogy ez a kötet gyönyörű. Egyszerűen tökéletes a megjelenése, és mi emberek - ugyebár - sokat adunk a megjelenésre, bármit illetően. Ami szép, az felkelti a figyelmünket. Sissel-Jo Gazan könyve márpedig nagyon szép, a Jaffa Kiadó ezúttal is nagyon kitett magáért. Ritkán látok olyan csodás kivitelezésű, szemet gyönyörködtető könyveket, mint az ő kiadásaik, ezt már egy korábbi bejegyzésemben is megállapítottam. Maga az írónő szintén nagyon szép, mármint női szemmel nézve. Vagány, karakteres arcú, és hihetetlen szemei vannak. Szimpatikus nőnek tűnik. Adjunk ehhez még egy remekül megírt fülszöveget, és máris felébred a könyvmolyban az érzés: "Ez a könyv kell nekem!" Amikor felütöd az első oldalt, vársz valamit. Ettől a könyvtől egy hagyományos skandináv krimit vársz. Azután, ahogy fogynak az oldalak, egyre inkább tisztázódik a kérdés, hogy ez nem az. Legalábbis klasszik...