„Vajon ki lát minket, agyonfagyott, kimerült, számokkal megjelölt foglyokat? Létezünk még egyáltalán Valaki szemében? Vajon tudja-e, hogy min megyünk keresztül, Ő, akinek odafentről mindent össze kellene fognia?”
Napokkal ezelőtt meg kellett volna írnom ezt az értékelést. Ez a történet úgy kavargott bennem, mint a köd. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy olvasás közben végig MPK énekelt a fülembe, hogy amikor szükségem volt rá, legyen, aki kivezessen a fényre. Mert néha nem volt egyértelmű, nekem kell-e megemésztenem a könyvet, vagy az emészt meg engem.
Az Ahol a tű átfér narrátorának hangja olyan eleven, hogy szinte hallod felcsendülni. A haraggal teli, makacs kamaszfiú, aki bizonytalan és fél, és ezt nemtörődömséggel, gonosz csínyekkel leplezi. Előbb omlik össze a saját kis világa, mint hogy a nagy világégés utolérné. Addigra már magának való, csendes konokság-góccá válik. Élni akar. Bármi áron. Csak azért is.
Véronique Mougin eszméletlenül jó író. Mondatai úgy sorjáznak végig az egész regényen, mint zsinórra fűzött kis égők. Mindennek helye van, és nem fut felesleges köröket. Hihetetlen pontosan érzi, hol húzza meg a gyeplőt, és hol engedje lazára. Az olvasó sodródik a szavakkal, és mindazt, ami le van írva, a lelkében megéli.
Ebben a témában viszonylag sok könyvet olvastam már, és volt, amelyik földhöz vágott, ám ez kiemelkedik közülük. Nem tudom eldönteni, hogy a mondanivalója, vagy az irodalmi értéke tetszett-e jobban. Nem csupán a zsigeri szintű túlélésről szól, hanem arról, hogyan kell utána építkezni, valami szépet, fontosat létrehozni. Emléket állítani, élni és szeretni. Még a dühödt feledni vágyás szoros öltései között is ez az óhaj bújik meg.
Gyönyörű regény.
Évek múltán újra előveszem majd. Megnézem, hogy a vénülő, okosabb szívemnek
üzen-e még valami mást is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése