„A halandóság ízét éreztem a számban, és abban
a pillanatban megértettem, hogy nem fogok örökké élni. Időbe telik ezt
felfognunk, de amikor végül tudatosul bennünk, minden megváltozik bennünk,
sosem leszünk többé ugyanazok.”
Nem csak a halandóság, de a hiábavalóság ízét is megérzed, ha Auster
Holdpalotáját olvasod. Abszolút mágia, hogy ennek ellenére nem a kötelet
keresed, hanem az ég felé emeled párás tekinteted.
Ebben a folyton darabjaira hulló, hektikus műben a kohézió olyan
esetleges, az ember alig hiszi el, hogy mégis működik. Identitáskeresés, örökölt
sorsok, apák és fiúk. Tudattalanul hat vissza egymásra minden, valamiféle ősi
fátum működik itt a mélyben. Lüktet tőle ez a sűrű, állhatatos, merész szöveg.
Auster epikája kimagasló és utánozhatatlan. Olyasféle vándorútra hív,
mintha a Holdra vinne minket. A legmesszebbre, ahol ember valaha járt. A
társadalomból való kivonulás nem csupán mint szimbólum jelenik meg, hanem mint
lehetséges választás. A sorsra bízza a rendezést. Ebben viszont kétségtelenül
megnyilvánul valamiféle istenhit, a „legyen meg a te akaratod” csendes
beletörődése. Nem vagyok benne biztos, hogy valóban ez volt a szándéka, de nem
voltam képes elvonatkoztatni tőle, mert ez a makacs „kifelé” ugyanakkor
egyértelműen „befelé” is. Az olvasó a főszereplővel együtt önmaga legbensőbb
tájai felé tart, nyakában a múlandóság levethetetlen koloncával.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése