Szeretem Chabont. Csak így, egyszerűen. Ez egy vallomás. Nem töredelmes, de mégiscsak az. Sejtem ám, hogy ez már megint nem az a könyv, amit az emberek eszement elánnal, könnyedén habzsolnak. Én viszont valami irodalmi kéjencségből fakadó gyönyörűséggel úgy lubickoltam benne, mint hal a vízben.
Michael Chabon: Ragyog a hold c. regénye még 2017-ben jelent meg a 21. Század Kiadó KULT könyvek sorozatában, hozzám azonban csak nemrég jutott el. Félreértés ne essék, nem bánom ezt a késedelmet. Vannak könyvek, amikre meg kell érni, jobban mondva, számít, hogy mikor és milyen lelkiállapotban olvasod. Ez egy ilyen könyv.
A koncepció maga ennél klasszikusabb nem is lehetne: egy hetvenöt éves, haldokló öregember hektikus visszaemlékezései a halálos ágyán. Egyszerűsége azonban ennyiben ki is merül. A történetet az idős úr halála után az unokája meséli el. Ki-kiszól hozzánk a regényből, azt a érzést keltve, mintha csak a kerti asztalnál sörözgetnénk. Azt mondja: nagyapám, anyám, Ray bácsi, mintha te is ismerted volna őket és csodák csodája, valóban így is érzed. Ez egy memoár, családi legendárium, ugyanakkor a XX. század ragyogó, ám kapkodó krónikája. Az emlékezet buborékai felszállnak és szétpattannak, portréi élesek, abszurdak: a II. világháború és a zsidóság kálváriája, az amerikai űrprogram aranykora, egy floridai nyugdíjasfalu életének véletlenszerűen kiragadott képei. Pontosan úgy van leírva minden, ahogyan az ember emlékezik. Mert nem egy előre kijelölt, egyenes vonalon halad az emberi emlékezet, hanem kalandozik és repked a fontos és kevésbé fontos momentumok között, önmagát félbeszakítva egy-egy gondolatmenet során.
Olyan könnyen vettem fel ezt a kusza, nemlineáris fonalat, és annyira élveztem ezt a csapongó, áradó mesefolyamot, mint egy gyerek. Nem bántam az időbeli és térbeli kiszámíthatatlan ugrásokat, sem azt, hogy néha sokat kellett várnom, hogy egyes mozaikkockák a helyükre kerüljenek. Imádtam a metaforáit, a gunyoros, egykedvű humorát, a szenvedéllyel teli, tragédiákban érlelt lelki mélységét. A történelem dicsőséges és kevésbé dicsőséges alakjai és pillanatai közül elő-előcsillan egy őrült szépasszony rejtélyekkel övezett alakja: a nagymama, a skótduda és a Bőrtelen Ló gyógyíthatatlan rabja. A Bőrtelen Ló mibenlétéről végül persze lehull a lepel, és nem maga a tény a megrázó, inkább az a sztoikus elfogadás, amivel az unoka ezt az információt végül tudomásul veszi. Mert mit tehetne ellene? A múlt kerekét visszaforgatni nem lehet, ám óhatatlan, hogy, ha ekkora horderejű titok kerül a birtokodba, az nem csak a családodról, de a saját magadról alkotott véleményedet is alapjaiban rombolja le és építi újra.
Chabon mesterfokon űzi a hazudozást. Elhiteti veled, hogy amit olvasol, az valós eseményeken alapuló családtörténet. Az igazság azonban az, hogy ez a regény nem más, mint egy szemfényvesztően ügyes hantás remekműve. Fantáziája kiapadhatatlan, feneketlen óceán, melynek hullámai magával ragadóak, már-már mutatósak, a felszín alatt azonban veszélyes, kegyetlen örvények rejtőznek. Humora érdes, szenvedélye letaglózó, őszintesége torokszorító. Az ügyesen megválasztott narratíva a közvetlenség illúzióját kelti, megkönnyíti az együttérzés, a megértés folyamatát. Tökéletesen teremti meg a sors természetes, övön aluli ütésekkel kommunikáló, groteszk iróniáját. Chabonnál nem csak a lélek kerül kíméletlen nagyító alá, de a történelem sötét árnyai is. Mesteri! Én mondom, egészen mesteri. Még Chabont!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése