Ugrás a fő tartalomra

Emma Straub: Nem vagyunk már gyerekek - "Ki kell mondani."

 

"A felnőtté válás nagyrészt arról szól, hogy az ember elhatárolja magát a gyerekkori élményeitől, és úgy tesz, mintha nem is számítanának, utána pedig lassan ráébred, hogy pedig csakis ezek a fontosak, mert kilencven százalékban ezek határozzák meg ki ő."

Az édes amerikai álom. Nincs még egy hely a világon, ahol ennyire hinnének abban, hogy minden álom valóra váltható. Számukra a határ a csillagos ég. Mi meg, szegény többiek, a világ összes más tájáról csak nézzük ezt a vakító csillogást és sóhajtozunk. Persze, tudjuk, hogy mindez illúzió, de néha olyan jól esne az ilyen gyermeki vakhit nekünk is. 

Emma Straub: Nem vagyunk már gyerekek c. regénye édes-bús, bölcs, mégis naivan optimista. A történet egy csendes, átlagos amerikai kisvárosban játszódik. A főszereplő egy hatvannyolc éves özvegy, Astrid Strick, aki szemtanúja lesz egy halálos balesetnek. Ez a váratlan tragédia ébreszti rá, milyen véges az élet, és arra ösztönzi őt, hogy átértékelje az életét. Rajta, és három gyermekén keresztül korunk legvitatottabb kérdései kerülnek górcső alá: a másság különböző formái, gyermekkori traumák, iskolai bántalmazás, házasságtörés, gyermekvállalás egyedülálló nőként. A család ugyan egység, de önálló individuumokból áll. Meglepő, mennyire másként ítélik meg,  mi üt rajtuk örökre sebet és mi törlődik ki az emlékeik közül, mint jelentéktelen. Gyerekként egészen más dolgokat tartunk lényegesnek, és talán, ahogyan az ember öregszik, ez a korai éleslátás visszatér hozzánk. 

Az írónő kategorikusan fogalmaz, kevés pátosszal él, helyenként elég szókimondó, és valami fekete irónia is át- meg átszövi a szöveget. Ez utóbbit szerencsére nem viszi túlzásba, így stílusa nem alpári, inkább csak finoman pikáns. Lassan bontakoznak ki a különböző bonyodalmak, de a végén mind szépen megoldódik. Annyi csupán a baj, hogy mindez szinte varázsütésre történik. Így felmerült bennem a kérdés, hogy szabad-e ilyen mértékű demagógiával nyúlni ezekhez a súlyos témákhoz? Bevallom, emiatt a meseszerű konfliktuskezelés miatt helyenként hamisnak és éretlennek éreztem ezt az írást. Persze meglehet, hogy az elmúlt évek során én lettem egyre cinikusabb, mert nagyon szép történet ez. Minden úgy van, ahogyan lennie kell. A szomorú tény, hogy a valóságban ez korántsem működne ilyen zökkenőmentesen, nem változtat azon, hogy ennyire egyszerűen is lehetne élni. 

Szeretem ennek a regénynek az üzenetét. Azt, hogy vállald fel magad, mert az élet iszonyúan rövid, és ha mindig másoknak megfelelve éled, elsuhan melletted. Észrevétlen maradsz te is, meg a vágyaid is. Az ember hajlamos rá, hogy azt fogadja el és azt szeresse, amiben önmagát látja. Ebben rejlik a birkaeffektus vitathatatlan ereje. A szeretet káprázata azonban nem valódi szeretet. Erről próbál beszélni ez a regény, és ezt viszont jól csinálja. Fajsúlyos témái ellenére élvezetes olvasmány, mert nem sokkoló és depresszív, hanem szórakoztató, izgalmas, kellemes kikapcsolódást nyújt, ugyanakkor erősen gondolatébresztő. Kifejezetten bájos történet, és valójában teli van szeretettel, megértéssel és empátiával. Reményt kelt az olvasóban, és ezt nagyon fontosnak tartom, mert sokszor ez minden, ami marad nekünk. Esélyt kell adni az álmainknak, hogy valóra válhassanak, még akkor is, ha nem vagyunk már gyerekek. 

Megjegyzések