Ugrás a fő tartalomra

Michael Cunningham: A Hókirálynő - "Bukd el szebben."

"Ki nem áhít, ki nem igényel holdat, amelyet csodálhat, mesebeli üveg és arany várost az óceán túlsó partján? Ki erősködne, hogy hús-vér szeretője – a férfi az ágyában, aki elfelejti kidobni a használt papír zsebkendőket, aki megitta az utolsó adag kávét, mielőtt munkába ment – az a hold, vagy az a város?"

Cunningham A Hókirálynő című regényében, ha szabad így fogalmaznom, nem távolodik messzire önmagától. Az alapkoncepció talán már a megszokott. Vannak fogásai, vannak axiómái, amiktől nem tér el. Ezek az ő jellegzetességei, amivel minden írót megvert a sors, amiből kitörni nem tud, legyen bármekkora tálentum. Általában három főszereplője van. Általában két férfi és egy nő. Általában az egyik férfi homoszexuális. Általában a szexualitás nála nyílt és behatárohatatlan, karakterei nem bizonyos nemi jellegzetességekhez vonzódnak specifikusan, hanem valamihez, ami többnyire megfoghatatlan. A szépséghez, függetlenül attól, hogy az a szépség férfihez vagy nőhöz tartozik-e. Ezek ellenére sosem kaotikus, sosem túlspékelt, és sosem csömörlik meg a felesleges erotikától. Ez a regénye feltétlenül az egyik legaszexuálisabb. A szereplők közötti érzelmi kapcsokban kevésbé rezeg az az izgalmas vibrálás, az a reszketeg, finom fátyol, amit vágynak hívunk. 

Ennek a történetnek valójában a hit a főszereplője, mely leginkább a regény legszánnivalóbb, leginkább kételkedő karakterében manifesztálódik, a homoszexuális, önmagát még a negyvenes évei felé közeledve is egyre csak kereső Barrett Meeksben. Barrett templomba jár néha. Nem imádkozik, nem vesz rész miséken, nem áldoz, nem gyón. Csak ül a hátsó padok egyikében és végtelen nagy békességet érez. Számára ez a vallás: ez a nyugalmas ücsörgés, ez a semmire sem gondolás abban a hatalmas, vastag falú, gyönyörű és fenséges épületben, amit templomnak nevezünk. Szóval Barrett Meeks nem hívő ember, mármint a szó legszorosabb értelmében nem az. Mivel a saját lábán megállni képtelen, fivérével, Tylerrel, és annak halálos beteg feleségével, Bethszel él együtt. Egyik éjjel jelenést lát: furcsa fényt a fekete bársony égen a Central Park felett. Ragyogó, különös fényjátékot, mely azt az érzetet kelti benne, hogy fentről valaki egyenesen őt nézi. Hogy valaki, vagy valami odafenn jelen van, és lát. És néha kegyelmet gyakorol. Néha, akár egy irgalmas atya lenéz a földre, és megszánja tévelygő teremtményeit. Néha csodát tesz. Nem sokkal ezután a halál mezsgyéjén szinte már átbillenő Beth csodálatos, és megmagyarázhatatlan módon meggyógyul mégis. Az orvosok sem értik. A csoda valóban megtörtént, és Beth, akár csak Lázár, feléled halottaiból. Barrett hiszi, hogy a fény tette ezt a csodát, mégsem mondja el sokáig senkinek, mit látott akkor éjjel.

Az ember sajátja a kétely. Kérdései vannak, melyeket senkinek nem tesz fel, mert nem is teheti fel őket senkinek. Soha. Éppen ezért gyötri magát, drogokhoz nyúl, vagy egyéjszakás kalandokhoz gyönyörű vadidegenekkel. Kínozza a tudat, hogy soha semmi nem elég. A középszerűségnél bármi jobb. Az ember bármit elvisel: az éhezést, a kínzást, a pokoli fájdalmakat. Mi több, nem csupán elviseli, túl is éli, építkezik belőle. Hiszen ettől is más lesz, egyedi, különb, mint a többi, hogy tessék, megtörtént vele, és túlélte. Az embernek egyetlen ellensége van, mely örökké rágja, mely belülről emészti fel, mely elpusztítja sejtről sejtre: a középszerűség csalhatatlan érzése. Minden lenne inkább az ember, csak átlagos nem akar lenni soha. Hányszor találkozunk ezzel? Az online platformokra írt bemutatkozások fele így kezdődik: Nem vagyok egy átlagos tinédzser, nő, férfi, stb. Süthet ránk bárki bármilyen bélyeget, de aki azt mondja ránk, hogy hétköznapiak vagyunk, arra igazán tudunk haragudni. Ki szeret úgy gondolni magára, mint valakire, aki olyan, mint a többi? Akiben nincs semmi különleges. Aki beleolvad a tömegbe. Arctalan. Névtelen. 

A hit, mint erény jelenik meg A Hókirálynőben. Legalábbis én így látom. Talán Cunningham az önnön rettegését írta bele ebbe a könyvébe, a jeges kézzel markoló riadalmat, hogy ünnepelt, Pulitzer-díjas íróból egyszer csak középszerű, idős tanárember lesz, aki önmagát ismételgeti folyvást, és képtelen újra nagyot alkotni. Hiszen kétségtelen a tény, nem írt soha jobbat, mint Az órákCunningham így fogalmazza meg két mondatban azt, ami miatt a hittel, az Istennel és önmagunkkal mi emberek olyan nagyon hadilábon állunk: 
"Félelem: az éjszakai jelenés nem jelent semmit, csak egy apró rendszerhiba, véletlen betekintés a mennyei függöny mögé, semmi több. Más félelem: az éjszakai jelenés jelent valamit, de esélye sincs megtudni, vagy kitalálni, hogy mit." 
Érezni a fájdalmas realitást ezekben a sorokban. A reménytelenséget. Az emberi hitetlenséget. Elsősorban vagyunk középszerűek és hitetlenek. Ez a mi tragédiánk. Ez jár át minket, meg az ettől való félelem. Pedig nincs mit félni attól, ami a miénk, ami bennünk van, amitől szabadulni nem lehet. Ezért van, hogy a zseni bármit megtehet: lehet agresszív, lehet díva, lehet hisztis, kegyetlen, ölhet is akár. Kit érdekel? Hiszen művész! Hiszen zseni! Mindennél többre tartjuk azt, aki kitűnik a tömegből. Azt, aki különbözni mer. Mindenre felmentést ad az, ha valaki fenomén. A hit ebben az olvasatban tehát olyasmi, amit nagyon kevesek tudnak magukénak, mert feltétlen odaadást és valami égit, valami angyalit kell magában hordoznia annak, aki az elrendelt sorsával és azzal, amit megváltoztatni nem lehet megbékélni képes. Aki hiszi, hogy minden úgy jó, ahogy van. Az ilyen karakterekből lesznek a valódi hősök. A mi szemünkben biztosan, hiszen valamilyen formában ők is többre képesek, mint a nagyátlag. Elfogadják önmagukat. Túllépnek az ego dörömbölő, hangos zajokkal telt, fáradhatatlan őrjöngésén, és fejet hajtanak. 

"Megpróbálod közelebb dalolni magad a csillagokhoz (vagy a magukat csillagoknak álcázó repülőgépekhez), és az egészben az a legszebb, hogy áthidalhatatlan a távolság, akkor is, ha képes lennél repülni. Kinek kellene közeli csillag? Ki vágyik olyasmire, ami elérhető?

Megjegyzések