Hát jó, akkor követem a boldogság vaddisznószínű kutyáját […]
/Finy Petra: Marlenka
Ma van a születésnapom. Harmincöt éves lettem. Persze, ez csak egy szám és mindenki annyi, amennyinek érzi magát, de az igazság az, hogy örülök, hogy ennyi vagyok. Nem tizenhat, nem huszonnyolc. Harmincöt. Sok minden mögöttem van már. Most már jöhetnek az ősz hajszálak (még egy sincsen!), a szemkörnyéki ráncok, a kis pocak a köldök alatt. Örömmel látom nyomát az időnek a tükörben, mert azt jelenti, hogy ami volt, túléltem, és hogy van még előttem bőven megélni való.
Annak is egy éve már, hogy elkezdtem a blogot, ez is egy évforduló. Azóta túl vagyok egy Győri Könyvszalonon, egy röpke, de annál élvezetesebb budapesti Könyvfesztiválon, és egy három napos, intenzív, tömény pozitív élménydömping Margó Irodalmi Fesztiválon. Rengeteg jó könyvön. Tapasztaltam, tanultam, figyeltem, fejlődtem. Ezt a fejlődést jó látnom igazán, hiszen hol vagyok még az úton? Még mindig csak a morzsákat szedegetem, de azt olyan végtelen lelkesedéssel, mint egy gyerek. Rengeteg új ember lépett be az életembe. Segítőkészek, nyitottak, odaadók. Nem vagyok olyan felfuvalkodott és fafejű, hogy azt higgyem, mindent magamnak köszönhetek. Nektek is köszönhetem, úgyhogy most szólok, ha ebben az utóbbi egy-két évben ismerkedtünk meg, valószínűleg rendkívül hálás vagyok az ismeretségért, és az is könnyen megeshet, hogy nagyon szeretlek téged. Mennyi remek olvasó, és mennyi remek író! A dedikált példányok meg a szívemet melengetik. Finy Petra, Kepes András, Kal Pintér Mihály, Péterfy-Novák Éva, Sissel-Jo Gazan, Szelle Ákos. Mind itt sorakoztok a polcon, kezetek nyomával a lapokon. Jón Kalman Stefánsson! Egy tökéletesen elbaltázott lehetőség, hogy még csak megszólítani sem mertem. Bár az is igaz, mit mondhattam volna neki, amit ne hallott volna már milliószor?
Októberben nyolc könyvre sikerült szert tennem. Sok ez nekem, mert olvasni az írás mellett mostanában alig van időm. Majd valahogy hosszabbítok a napjaimon: kevesebbet alszom, mondjuk. Meg kevesebbet bámulom különböző filmekben, és sorozatokban az újonnan felfedezett, csodálatos Rufus Sewellt. (Haha, ez mondjuk jó vicc volt, tekintvén, hogy jön a TMITHC befejező évada!) Az új szerzemények közül jelenleg Szabó Magda Liber Mortisát olvasom. Rettentő nehezen csúszik, azt megmondom. Olyan gyötrelmes gyász árad a sorokból, hogy ha a magam társában nem lennék egészen megnyugodva, talán félre is kellene raknom. Rend kell legyen a lelkedben, és még akkor sem hagy érintetlenül ennyi nyomorúságos lelki fájdalom. Bauer Barbara: Az aranyműves fia c. könyvét viszont már az olvasottak, értékeltek között tudom. Azon kívül enyém lett még a múlt hónapban Finy Petra Marlenka c. új regénye, és szintén tőle az új kiadású Madárasszony. Ezeket is szintén elolvastam már. Jött még Dombóvári István: Netperces novellák c. kötete, és Michael Cunningham: A hókirálynője a postával egy szép napon. Megvettem Szelle Ákos brutális krimijét, mely a Sebek a falon címet viseli. (Impulzív vásárlás volt a Margón, köszi, Misi!) Ezek a könyvek még várnak rám, szóval egyúttal itt látod feltüntetve a novemberi várólistám. Legalábbis a nagyját. Ó, és persze, a Margón beszereztem még életem első POKET zsebkönyvét. Nem hagyhattam ott a zseniális, hőn szeretett Woolftól az Orlandót. Megvan már, persze, de olyan csúnya, ötszázforintos ponyva kiadásban, hogy a szemem kisírom miatta, ha ránézek. (Amikor megrendeltem, senki sem mondta, hogy ezt a kiadást kapom házhoz. Szégyen, egyébként, hogy egy Woolfot ilyen igénytelen külalakkal verjenek meg!)
Szóval harmincöt év. Valamiféle összegzést megérdemel. Szép kerek szám, öttel osztható, meg minden. Ma mindenki a holtakra emlékezik, gyászol. Csak én ünnepelek: hogy megszülettem, és hogy még élek. Két szívműtét, súlyos depresszió, az alábecsülés, a degradálás, aminek évekig hittem, a kizsákmányoló (nem csak szerelmi) kapcsolatok, melyek elől elmenekültem. Cirka 300 km, ennyivel futottam arrébb. Nem bánom. Így van jól ez. Helyemen vagyok végre. Nem szoktam írni magamról, mert a könyvekről könnyebb. Már csilingel a telefonom. Jönnek az üzenetek. Idén a Facebook jelzi a születésnapom. Hogy miért? Mert most jelezni akarok. Ünnepelni. Jobb híján, majdnem teljesen egyedül, mert ez most így alakult. Majd ordít Aretha Franklin: R.E.S.P.E.C.T.! Ez lesz. Meg forró fürdő, levendula, étcsokoládé, olasz kávé, Rufus Sewell. Lesznek könyvek, persze. Írni kellene az enyémet is ennyi üresjáratú nap után végre. Csillagom is lesz délelőtt, ahogy majdnem minden nap, már kilenc vagy tíz éve. Délután belefér egy süti, és egy jó beszélgetés egy olyan kedves ismerőssel, akit szintén a könyveknek köszönhetek. Nem lesz torta, nem lesz család, nem lesz nagy party. Csak így csendesen, ahogy a harmincöt évesek szokták. A párom majd biztos felhív a messzi távolból, de hát ő minden nap felhív, vagy én hívom őt, nekünk minden nap ünnep, mióta egymásnak vagyunk. Könyvet is vett tegnap a születésnapomra, kinn Angliában. Kár, hogy átadni majd talán csak egy hét múlva tudja. Nem a könyvért kár, hanem mert megölelni is majd csak akkor tudjuk egymást.
Gyújtok mécsest én is. Azokért, akiket elvesztettem, így vagy úgy. És önmagamért, mert volt időszak, amikor olyan rossz voltam saját magamhoz. Az idézet a bejegyzésem elején egy tacskóról szól. Szalad tömpe lábacskáin, kopognak vaskos körmei a betonon. Libeg a füle. Az a két hatalmas, lógó lapátfüle viccesen klaffog. Láttál már tacskót futni? Mint egy apró, kecses szalag, fürge csíkocska, döcögő kisvonat. Merő boldogság, merő báj, merő öntudatlan magabiztosság. Tör előre. Nem tudja, hogy kicsi, nem tudja, hogy gyenge. Nagynak és erősnek képzeli magát. A csupa izom pitbullnak is nekimegy. Hallatja a hangját. Láttál már tacskót szaladni, kérlek? Szívmelengető látvány, én mondom.
Most, a bejegyzésem vége felé, eszembe jutnak Woolf szavai. Írhattam volna tényeket magamról, részleteket abból, amit megéltem, mi a kedvenc süteményem, egyéb sületlenséget. Eredetileg így is terveztem: "mit tudom én hány tény, amit nem tudtál rólam". Ostobaság! Annál többet akkor se árulhattam volna el magamról, mint a tragikusan zseniális Virginia Woolf, amikor azt írta (minden bizonnyal elsősorban önmagáról, és ez az azonosság olyan merész és pofátlan, hogy leírni is alig merem): "Mert az olvasás betegsége bevette magát szervezetünkbe, olyannyira legyengíti, hogy aztán könnyű prédája lesz annak a másik átoknak, amely a tintásüvegben tanyázik és a tollban ágaskodik. A szerencsétlen írni kezd. Utolsó fillérét is odaadná, csak egy kis könyvet írhatna és híres emberré lehetne, de Peru minden aranya sem válthatja meg számára egy jól formált mondat kincsét." Most ezt is ünnepelem, hogy így élek hát, hogy ilyen vagyok. Sok örömem van nekem ebben, hogy én, a szerencsétlen, írni kezdtem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése