"Tele volt álmokkal a teste, mese nőtt a bőre alatt is. Érezni lehetett rajta, hogy valami szépet nevel magában" [...]
Így lehetett ez tán Finy Petrával is, mikor megírta ezt a regényt. Hibát követtem el, mert miközben a Madárasszonyt olvastam, nem jegyzeteltem, nem jelölgettem, nem írtam fel mondatokat, kifejezéseket, szókapcsolatokat, hasonlatokat. Az egész könyvet kiírhattam volna, vagy csak jelölésekkel lenne tele: post-it post-it hátán. Megannyi kis színes csík a könyv lapjai között, mint valami hevenyészve felskiccelt nem-is-szivárvány.
Finy Petra legelső felnőtt regénye, a Madárasszony 2012-ben jelent meg, és azóta jóformán beszerezhetetlenné vált. Amikor megtudtam, hogy az Athenaeum Kiadó idén újra elérhetővé teszi az olvasók számára, nem volt kétséges, hogy a polcomon szeretném tudni. Őszintén megvallom, én ezt a könyvet olvastam a buszon, botladozva sétálva, főzés közben, fürdés közben, alvás helyett. Nem tudtam abbahagyni. Nem tudtam letenni. Mesei. Varázslatos, és mint olyan, fájdalmas is egyben. Azok a gyönyörű hasonlatok, képtelen-szép hangulatfestő szavak, szóvirágok, lelki képek! Színtiszta költészet ez a regény. Ugyanakkor színtiszta természet. Már a fejezetcímek is: Viharsirály, Cifrarák, Fényseregély (a teljesség igénye nélkül)! Lüktet benne a szív, és az élet. Minden egyes sorában. Kerek, egész, teljes a történet, és minden apró részlet a helyén van. Ez a regény úgy bújhatott elő Finy Petra lelkéből: egyben, egészben, mert valószínűleg annyira nagyon kikívánkozott. Minden sorát áthatja az ihletettség áldott állapota. Ha olvasod, már attól is ihletett leszel.
A történet maga végtelenül egyszerű. Egy fiatal nő keresi a maga helyét a világban, ezért elindul, hogy a családtagjait kifaggatva megérthesse rég halott anyját, és talán végre önmagát is. Megkeresi a bölcs nagyapját, a távoli apját, a szomorú, titokzatos nagybátyját, a fagyos-kegyetlen nagymamát, anyja régi barátait, szerelmeit és persze, személyes kedvencemet: Böbebút. ("Böbebú egy kiöregedett boszorkány. Egy faházba gyömöszölt vihar. Egy holdat babusgató felhő.") Dióhéjba foglalva, ennyiről szól a regény. Az anya figurája a szereplők emlékein keresztül elevenedik meg, és rajzolódik ki előttünk. Labilis, lelkileg, de talán pszichésen is sérült asszony, aki sehol máshol nem érzi jól magát, csak a természetben, a madarak között. Madárasszony. Rendkívüli ember, olyan, akire a környezete felnéz, akire csodálattal emlékeznek, aki nyomot hagy maga után. Ugyanakkor depressziós. Többször kísérel meg öngyilkosságot. A madarak fontosabbak neki bárkinél. Néha kétségbeesett igyekezettel próbálja mindezt jóvá tenni, és kitör belőle az anyaság. Talán ezzel okozza a legtöbb sérülést a lányának, aki képtelen feldolgozni viharfelhős gyermekkorát, az anyja halálát, és ez a borzalmas, feloldatlan feszültség gátat szab benne: ő maga képtelen anyává válni. Maga sem tudja, de retteg.
Ennyi hát. Útkereső, önfeltáró, mélyre ásó regény. Ököllel nyúl a mellkasodba. Mégis felszabadít. Mint a múlt, ami legyen bármilyen keserves, ha szembenézel vele, a fájdalmon és a könnyeken keresztül végül meggyógyít. Az igazság feloldoz, azt mondják. Hogy megéri a kínok között az áporodott, fekete, sűrű legaljára leásni, vérrel-verejtékkel, gyötrődve. Hiszen a világra is így jövünk: mire a szülőcsatornán kiverekedjük magunkat nyúzottak, gyűröttek, kimerültek leszünk, és lila fejjel ordítunk a csalódottságtól és a dühtől, meg a diadaltól, hogy mégis sikerült. Sok jó könyvet olvastam már ebben az évben, igazán kiemelkedőt is egy párat. Olyat is egyet, ami lelki táplálékként szolgált, ismerős melegséggel, iker-lélek érzéssel. A Madárasszony az idei olvasmányaim közül úgy magaslik ki, mint egy fehér világítótorony, melynek fénye elér messzire a végtelen, fekete óceánon, és utat mutat: ott a part, vándor! Megszűnt a világ. Nem történt több: itt szív szólt szívhez, és ennél több nincsen. Hogy nem csak megszólítani, de megérinteni is képes volt. A lelkemet. Ahogy korábban is írtam már: éjjeli menedék, atombunker, paplankuckó. Segít megásni a magad alagútját. Javaslom e könyv bújását magányosan töltött téli estéken, forró csokival, bebábozódva egy puha plédbe. Hiszen ezek a legjobb történetek, nem igaz? Amik csak úgy magukkal visznek bennünket egy hosszú útra, melynek végére busásan megszedjük magunkat, s lelkünk úgy dagad tőlük, mint szélben a vitorla, vagy a száradó lepedő. Melyektől gazdagabbak leszünk belül, ahol ez igazán számít. Igen, ezek a történetek a legjobbak mind közül.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése