„Mintha az
egész világegyetem befelé zuhogott volna a testébe, mondta, és abban a
pillanatban megértette, hogy minden mindennel összefügg, hogy a világon
mindenki kapcsolatban áll mindenki mással, és hogy ez a kötelék, ez az erő, ami
mindent és mindenkit összetart, maga Isten. Ez volt az egyetlen szó, amivel le
tudta írni. Isten.”
Elmentél,
és „ a bizarr világ forog tovább.” Nem akarom, hogy nélküled forogjon,
úgyhogy felütöm a könyved. „Egyedül vagyok a sötétben” – így kezded, és
könnyen meglehet, hogy mindannyiunk első és utolsó gondolata ez.
Onnan
fentről nem tűnhetünk többnek számodra eltévelyedetten szaladgáló kis
hangyáknál. Csakhogy te olyan voltál, hogy tudtad már akkor, mikor éltél. Azt
sirattad mindig: ezt a szánalmas, védtelen kis hangyavoltodat a magas ég alatt.
Ember a
sötétben – az a szép ebben a regényben, hogy ha valaki olvasott már valaha
Austert, annak ismerős lesz. Életlen déjà vu.
Mintha
korábban megtörtént volna már ez az egész. Valahol. Valamikor. Nem tudni, olyan
bizonytalan minden.
Mégsem önismétlés, inkább
csiszolás ez. A megszokottból ezúttal valami mást formál, a figyelem elmozdul
az igazságról egy másik igazság felé. A kicsinység érzése, a hódolat, az
önmegadás ezúttal is árad a sorokból. Szomorú írás, és ott ér véget, ahol más
történetek kezdődni szoktak.
Mit mondjak még? Ne akkor
olvass Austert, amikor magad alatt vagy. Vagy olvasd, hát! Hiszen mindazt a
küzdelmet, amivel a napjaid telnek, és a fájdalmat, amit képtelen vagy
feldolgozni, azt ő már megírta régen.
Auster a nehéz csendek
mestere volt. Valami egyetemes tudás áramlott ki az ujjaiból, és úgy öntötte
szavakba, amit nem lehet, hogy amikor olvasod, ezer tégla súlyával ül a
lelkeden, ugyanakkor fel is szabadít vele. Nincs mit tenni. Meg kell próbálni
elviselni legalább. Úgy értem, az életet.
„Sajnálom,
mondta, nem akartam, hogy tudd. Odamentem és leültem az ágyra. Ne sajnáld,
mondtam neki. Csak egy kicsit meghökkentem, ennyi az egész.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése