„Az járt a fejében, hogy okos dolog a verebekre
gondolni, nem arra, amit ki akarnak mondatni vele, mert tudta, azt ki nem
mondja, amíg csak él.”
Rose Tremain új regénye egy kislány története. Egy olyan kislányé, akiben
van tűz és akarat, de a sorsa folyton csak sodorja, és összezúzza bátor
szellemét. Lilynek, mondhatni, esélye
sincs.
A nyelvezet egészen lágy,
kellemes zenéje van. Okosan machinál a hosszú, összetett és a lényegre törő pár
szavas mondatokkal. Erős képi világa élénken, mégis szinte tárgyilagosan vetíti
ki a szemhéjunk vásznára a különös, olykor tündérmesébe, olykor horrorba hajló
jelenetek sorát. Magával ragadó ez a furcsa, rettenetes, a nosztalgia édes
fájdalmával átitatott hangulat, amely belengi az egész regényt.
Választ ugyan kevés dologra ad, sok az elvarratlan szál, sok a kérdőjel,
de valahogy ez a ringatás-borzongás mégis megkapó. Meg kellett állnom vele
többször, hogy ne rohanjak végig rajta együltő helyemben. Valahogy úgy éreztem,
ehhez több idő kell. Ezt át kell érezni, bele kell élni magam, bizonyos gondolatokat
megízlelni a nyelvem hegyén, ahogy hangosan kimondom őket.
Igen, leginkább az ellenállhatatlan atmoszférája teszi nem könnyen
felejthető olvasmánnyá. Lily, a lelencházi árva kislány élete az 1800-as évek Londonjának
mocskos, zsúfolt, álszent világában igazán megindító történet. Sokszor
elszorult a torkom, mert azt nehezen viselem, amikor gyerekekkel vagy
állatokkal való kegyetlenkedésről kell olvasnom. Dühít és felkavar, olyan
érzés, mintha valaki marokra kapná a szívemet. Szóval, a dallamos nyelvezet
ellenére mégsem válik súlytalan sétagaloppá.
Meglepő,
kicsit kíméletlen írás ez. A vége nyitott, mint egy szélesre tárt ablak. Nem minden
regénynek van feltétlenül szüksége konkrét lezárásra. Van, amikor jobb a
szívnek, ha engedik álmodozni. Ha meghagyják neki a reményt, legyen az mégoly
hiú is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése