„Sosem tudhatod, mit csinál a másik ember, de a titkos énje sosincs messze. A város igazából egyetlen nyüzsgő nyomortanya, és a fal közted és mindenki más között olyan vékony, hogy át lehet ütni ököllel.”
Mi volt ez? Édes istenem, mi volt ez? Mintha leült volna mellém egy szócséplő dumagép, aki olyan lassan tér a lényegre, hogy a tej a számban közben háromszor megalszik. Mégis úgy hallgattam őt, mintha soha nem találkoztam volna nála érdekesebb fazonnal.
Ray Carney, a bútorkereskedő. Elhanyagolt gyerekből lett szerető édesapa, aki, mondhatni, rangján felül házasodott, és akinek túlságosan sötét bőre még a Harlemben is gondot okozott. Ray Carney, a simlis. Egy kis csúsztatás itt, egy nagyobbacska boríték amott. Rumli. Lopott holmi, mosott pénz, szőnyegbe csomagolt verőlegény.
Minden egyes túlírt betűjét imádtam ennek a regénynek. A zsolozsmázó, flegma felszín alatt tele van szenvedéllyel, akarattal, szeretettel, hűséggel. Többféle szabály érvényesül itt. Hogy zsiványbecsület vagy „szemet szemért”, a végeredmény szempontjából olykor teljesen mindegy. A kedvenc karakterem Bors volt, a hallgatag alvilági bérpofa, bár hogy rajta mit szerettem, azt hosszas magyarázkodás után sem tudnám némi szégyenérzet nélkül tisztázni magammal.
A könyv, akár a lapokat egy póker játszma végén, úgy teríti elénk a rasszizmust, a bűnözést, és a nyomort. Ezen lépdelünk, ebben gázolunk. Harlem utcái vibráló, szélsőséges, gazdag anekdotaforrások. A sötét sikátorokban, a háztömbök huzatos járdaszigetén könnyű megbotlani, mi több: kecsegtető lehetőség. A tisztesség kétélű fegyver, és a stikli sokszor szükséges a boldoguláshoz. A büszkeség, a bosszúvágy, a bizonyítani vágyás pedig örök mozgatórugó. A ’60-as évek Harlemében az élet egy merő kavarás, és végső soron minden lehet kaland, ha elég messziről nézed.
„Emlékezz rám… Most ez a feladatod…
Emlékezz rám, mert senki más nem fog.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése