„Nem azért írok, mert mondanivalóm van. Azért írok, mert ha nem írok, akkor még rosszabb minden.”
Nagyon különleges élmény olyan könyvet olvasni, amelyben folyamatosan visszaköszönnek a saját érzéseid, gondolataid, félelmeid. Ez teremt valamiféle bensőséges viszonyt író és olvasó között. Ez a baráti, együttérző kapcsolat pedig erős impulzusokat indít be.
Ez történt velem Lily King Írók és szerelmek című regényének olvasása közben. Jó pár olyan témát dolgoz fel, ami sokunk számára ismerős. A szürke hétköznapok fárasztó küzdelme, a mélyen gyökerező, mindent felforgató gyász mindennapos jelenléte, a magány súlya, az önértékelési gondok és a párkapcsolati buktatók visszatartó ereje. Életünk egy pontján ezekkel mind találkoztunk már, és könnyen tudunk azonosulni az általuk kiváltott érzésekkel.
Gondolatokban gazdag, tartalmas, igényes írás. Őszintén beszél az alkotás folyamatának sötétebb oldaláról, a megrekedés és az önátadás hullámvasútjáról. Az irodalmi utalásait rendkívül élveztem, mert ilyen tekintetben a főhősnő és én igencsak egyívásúak vagyunk. Azon kívül ez egy kiváló fejlődésregény. A főhősnő egyrészt minden nehézsége ellenére a végsőkig kitart, másrészt letisztázza magában a vágyait, az elvárásait és ezek szerint igyekszik alakítani az életét. Nem választja a könnyebbik utat. Mondhatjuk, hogy mindent egy lapra tesz fel, de szerencsére egyáltalán nem jön ki belőle rosszul.
A pozitív lezárás sokat enyhít a korábbi borús hangnemen. Ugyan nem oldódik meg minden egy csapásra, de megszűnik néhány komoly problémaforrás. A változás könnyed kézzel rajzolt ívben, indirekt módon zajlik le, kerüli, hogy didaktikus, szájbarágós legyen. Az olvasó a végén nem fintorogva legyint, hanem inkább lendületet nyer belőle. Reményteljes, és mégis realisztikus. Ez benne a csoda.
„Minden a félelemről szól. Képzeljük el, mekkora lenne a kreativitás a
világban, ha nem lenne félelem.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése