Jesmyn Ward: A csontok megmaradnak - "A testek történeteket mesélnek."

"Nem tudom, de mostantól nem hagyom, hogy még egyszer lássa. Nem engedem, hogy lássa, míg egyikünk sem dönthet afelől, mit lehet látni, mit lehet elkerülni, mi vak, és mitől dermedünk kővé."

Néha egészen könnyű belehelyezkedni egy történet hangulatába. Megesik, hogy az első mondatokkal felkap az áramlat, és a könyv olyan élménnyé válik, mint úszni egy nagyot a tengerben. Olykor azonban olyan, mintha mocsárban gázolnánk. Így hatott rám Jesmyn Ward: A csontok megmaradnak c. új regénye.

A nyomorúságos dél megelevenedik: a faulkneri világ fájdalmasan változatlannak tűnik ezen az irodalmi nagyítón át. 2005-öt írunk, a helyszín egy Bois Savage nevű kisváros valahol Mississippi államban. A Katrina a Mexikói-öböl felé tart. A regény egy mélyszegénységben élő család tíz napját öleli fel. Az eleinte egykedvűen, nehézkesen telő idő belső viharokkal terhes, fokozatos crescendóját végül a természet tombolása koronázza meg. 

A nyomor mértéke elképzelhetetlen. Az édesapa alakja nyomasztó, ugyanakkor szánalmat keltő: állástalan alkoholista, aki alkalmi munkákból próbálja meg eltartani a családját. Négy gyermeke megkövesedett apátiával szemléli őt, ahogy saját élhetetlen életükre is ezzel az érzelmi távolságtartással reagálnak. A legidősebb fiú a legkisebb fiút óvja. A másodszülött minden szeretetét és szenvedélyét a kutyájára pazarolja. Az egyetlen lány, a tizennégy éves Esch magára marad ebben a férfiak uralta, érzéketlen miliőben. Fájón hiányolja halott édesanyját, és ordító magányát azzal igyekszik enyhíteni, hogy lefekszik a környék összes fiújával. Mert, ahogy ő mondja: könnyebb megadni magát, mint tiltakozni. Ez a gondolatmenet alapvetően az egész történeten végigvonul.

Ez az irgalmatlan kilátástalanság megdöbbentő és némi hátrálásra készteti az embert. A nyelvezet magával ragadó; mondanivalója brutalitását, lehangoló, fojtogató érzékletességét lírai hangulatú hasonlatokba, természeti képekbe csomagolja. S bár korábban azt írtam, hogy a gyerekek flegmatikus érdektelenséggel szemlélik a körülöttük lévő világot, ez nem teljesen igaz. A felhasznált szimbolika erőteljes tisztasága könnyen érthetővé teszi a motivációjukat. A legsilányabb kapaszkodó is jelképpé válik, mind hordozzák magukban a vágyakozást egy jobb élet után. Persze illuzórikus ez, de haszontalannak nem nevezném. 

Mit veszíthet el az, akinek tulajdonképpen semmije sincsen? Addig él az ember, amíg remélni képes. A kapálózás a sors ellen, legyen bármilyen renyhe, szükséges a túléléshez. A kérdésre azonban, hogy mit ér a puszta túlélés önmagában, válasz nem érkezik. A végkicsengés emiatt nem ad teljes megnyugvást, ám valamiféle halvány, szívszorító derengés mégis felsejlik benne. A hurrikán nem csupán a pusztítás iszonytató címere, hanem az újrakezdés hajszálnyi fénysugara is. A teljes megsemmisülést követően a romokból virágok nyílhatnak, a kevéske megmaradt értéket át lehet menteni egy új, szebb életbe. A lehetőség, ha mégoly aggályos és csekély is, adott. Emiatt különbözik Ward a leginkább Faulknertől. Az írónő az alapvető női természetből táplálkozva ír, hiszen egy nőben az újrateremtés makacs vágya kiírthatatlanul munkál, a legreménytelenebb körülmények között is.  Nehéz, tömör és ingoványos, de kiváló, határozottan kiemelkedő próza. Ádáz ragaszkodásával az igazsághoz, és költőien meghasonult torz szépségével irodalmi és emberi értéket képviselő olvasmányélményt nyújt.