"Hogy mi az élet, azzal nem törődtem, mindössze azt szerettem volna tudni, hogy én hogy éljek ebben a világban. Lehet, ha az ember megtanulja, hogy miképp kell élnie, végül azt is megtudja, hogy mi az élet."
Ernest Hemingway: Fiesta c. első regénye eredetileg A nap is felkel címmel jelent meg 1926-ban. Nálunk a 21. Század Kiadó Hemingway-életműsorozatának köszönhetően vált hosszú évek után újra elérhetővé az olvasók számára.
A két világháború között élt egy nemzedék, akik a legnagyobb vesztesei voltak ennek a tragikus kornak. Ifjúk, akik mind elvesztettek valamit: az egészségüket, a reményüket, az életvágyukat, a lelküket, az emberségüket, önmagukat. Ezekkel a kiátkozott, hontalan, céltalan fiatalokkal először belekóstolhatunk Párizs sötét, cigarettafüstös éjszakai mulatóinak életébe, azután bebarangolhatjuk Pamplóna lüktető, forró, féktelen hangulatot árasztó utcáit a fiesta idején. Hemingway saját szenvedélyeit és félelmeit gyúrta bele ebbe a regénybe. Maga is megjárta a háborút, és maga is bolondja volt a nőknek, az alkoholmámornak és a bikaviadaloknak. Ezek a motívumok az ő életművében folyton vissza-visszatérnek.
Nőként, és a békeidők szülötteként ennek a műnek sem a hangulatával, sem a mondanivalójával nem tudtam azonosulni. Súrlódtunk egymáshoz, és érdességével lehorzsolta a lelkemet. Az otthontalanok gyökértelen, nemtörődöm sodródása, az alkoholba fojtott világfájdalom, az esztelen hajszolása a pusztán testi gyönyöröknek - mindezek fárasztóan hatottak rám. Hőseink kávéházról kávéházra, kocsmáról kocsmára járnak, és - hogy profánul fogalmazzak - isznak, mint a kefekötő. Isznak éjjel és nappal, evés közben és sokszor evés helyett. Isznak bánatukban, isznak örömükben, isznak ok nélkül. Folyton részegek, vagy ha nem, akkor másnaposak. A bikaviadal hagyománya itt művészetként kerül ábrázolásra, ám akármilyen élveztesen írja ezt le Hemingway, számomra nem jelent többet értelmetlen mészárlásnál, barbárságnál.
"Nem bírom el azt a gondolatot, hogy elmúlik az életem anélkül, hogy igazán éltem volna." - mondja az egyik főszereplő, történetesen az egyetlen, aki még kapálózik a sorsa ellen. Őt a társai eleinte csak nem veszik komolyan, később, ahogy elharapóznak az események, száműzik maguk közül, bolondnak bélyegzik, mi több, gyűlölik, megvetik. Szimbólikus ez: így taszítják ki önmagukból a valódi értékek utáni vágyat is. A regény egyetlen szignifikáns nőalakja hervasztó, kiábrándító jelenség, szintén jelkép is egyben. A gyönyörű, nemes, kívánatos nő, akit, ha közelebbről megnézünk már nem is tűnik olyan varázslatosnak. Mindenkié, ugyanakkor senkié sem. Csak sodródik a kietlen árral, tartását, önmagát feladva, ugyanúgy, ahogy a társaság férfitagjai. Ezek miatt számomra igazán szomorú a végkicsengés, mert ebben a történetben minden elveszti a valódi értelmét és értékét.
Ez nem egy útkereső regény. Ez kórkép inkább, esetleg vádirat. Tanulságos olvasmány, de nem örömteli. Üzenete súlyos teher. Ez a sivár, élettelen lelki nyomor, amelyben ezek a fiatalok tobzódnak a háború utózöngéje, és a pusztítás mértéke nem mérhető semmiben. Totális a megsemmisülés, egy egész nemzedék lett oda. Hemingway: Fiesta c. regénye erőteljesen érzékeltet, felkavar és feltétlenül nyomasztóan hat. Ez az elveszett generáció keserű krónikája. Nincs itt semmi édes, semmi meghitt, semmi, ami vigaszt nyújtana. A fiesta, már a szó eredeti értelmében, igazából elmaradt. Népünnepély? Tor talán, de ünnepély semmiképp sem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése