"Ayoola soha nem szorult segítségre a férfifogás terén, nekem pedig több eszem van annál, hogy megfogadjam egy olyan nő életvezetési tanácsait, akinek nincs erkölcsi iránytűje."
Oyinkan Braithwaite: Hugicám, a sorozatgyilkos c. regénye egy kifacsart, rendellenes női függetlenségi nyilatkozat, kivonatolva. A borítón olvasható idézet ("A vér nem válik vízzé, és nehezebben jön ki a szőnyegből.") sokkal többet elárul a történetről, mint azt elsőre gondolná az ember. Ám ne szaladjunk ennyire előre. Az Athenaeum Kiadó ezen januári újdonsága rövidsége, és nyelvezete miatt könnyen olvasható. Ami azt illeti, olvastatja is magát.
Az írónő feltűnően lényegre törő, egyszerű mondatokkal, és még annál is egyszerűbb, szinte tárgyilagosan hűvös kijelentéseivel azonnal az első oldalon a lényegre tér, és ezt az erősen szimplifikált stílust végig fenn is tartja. Ez azonban ne tévesszen meg senkit. Az, hogy nem terjedelmes, és nem fogalmaz lírai, nyakatekert hosszú mondatokban, csak javára válik a történetnek. Ad neki egy bizonyos kemény, morbid alaphangot, ami igazából élvezetessé teszi a regényt. A fekete humor forrása a témaválasztás tekintetében valójában ez a majdhogynem semleges hangnem, nem a szituációk, vagy a párbeszédek. Azokban ugyanis - nem árulok zsákbamacskát - többnyire nincs semmi vicces. Nem fogsz hangosan nevetni olvasás közben, talán még olyan nagyon laposan elsomolyodni sem.
Ám, ha nem vagy jobban felkészülve, mint én, a végén meglepődsz. Engem legalábbis meg tudott lepni. Az utolsó pillanatig azt hittem, tudom, hová tartunk, így meglehetősen nagyot koppantam. Nem rossz értelemben. A történet hangulata baljós, kissé frusztrált. Feszültség lapul a sorokban, szinte tapintható, ahogy a főhősnő végig késélen táncol az indulataival, érzéseivel. Nem tudod előre, hová fog kifutni benne ez a fajta visszafojtott düh, és sértettség. Azt hiszed tudod, de a végén rájössz, hogy valójában semmit sem tudtál. Annak ellenére, hogy voltak ráutaló jelek.
Maga az alapszituáció, melyre az egész történet épül, teljesen hétköznapi. Adott két nővér. Az idősebbik - az elbeszélő maga - jelentéktelen, mi több, inkább csúnyácska, szerencsétlen a szerelemben, ezért kissé keserű, és némileg vénlányos. A fiatalabb viszont a férfiak álma, magabiztos, ragyogó, gyönyörű teremtés, aki mindent megkap az életben, amit csak akar. A csúnyácska titokban szerelmes egy jóképű férfibe, akit azonban szépséges húga azonnal megkaparint magának. Idáig teljesen átlagos, nem igaz? A csavar a sztoriban az, hogy a hugica egy kriminológia szakkönyv lapjairól kipattant, klasszikus szociopata, aki rákapott a gyilkolásra. Igazából egyiküket sem kedveled meg igazán, nem sok szerethető van bennük, ugyanis. Két véglet, két élesen eltérő jellem. Ám, mint arra maga a borító is figyelmeztet : a vér nem válik vízzé. Valóban nem. A két nővér motivációja különbözik ugyan, ám a végeredmény, a konklúzió őbennük tulajdonképpen ugyanoda torkollik. Az egyik azért nézi semmibe a férfiakat, mert mind unalmas számára, hiszen bármelyiket megkaphatja ("Nincs benne semmi lelki mélység. Csak egy csinos pofi kell neki, semmi más."). A másik azért nézi semmibe őket, mert bármit is tesz, nem kaphatja meg egyiket sem, ráadásul rájön, hogy a húgának végeredményben véve teljesen igaza van. Ördögi kör. Mindketten kiábrándultak, lelkileg erősen sérültek.
A végkicsengés nagyon sok kérdést vet fel. Ugyanis pont ott ért véget a regény, ahol igazából elkezdődött. Szívesen olvasnám a folytatást is, mert úgy érzem, ez inkább valami nagyon ígéretesnek a kezdete, nem pedig egy komplett mű. Ettől függetlenül érdemes kézbe venni, érdemes időt szánni rá. Izgalmas, kellően beteges és képes rá, hogy érzelmeket váltson ki az olvasóból. Ha van egy szabad délutánod, egy unalmas szombat estéd, végy magad mellé egy tábla csokit, vagy egy tál pattogatott kukoricát, és ülj neki Oyinkan Braithwaiter könyvének. Érteni fogod, amiről beszél, és az érzést, amit közvetít, akkor is, ha jelentéktelen vagy, akkor is, ha bombanő vagy. Ha hordozol magadban férfiak által ütött sebeket (és ki ne hordozna?), a gondolatok némelyike betegesen ismerős lesz. Annak ellenére, hogy a normális ember normális lánya többnyire maradéktalanul, és - főként! - vérengzés nélkül dolgozza fel a szerelmi csalódásait, azért mind énekeltük már ordítva a Cell Block Tangot. Nincs ezen mit szépíteni. Ha történetesen egy kis bűnös, sötétlelkű, szélsőségesen absztrakt girlpower az, amire éppen vágysz, ez a te könyved.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése