Kezdjük azzal a tényszerű megállapítással, hogy ez a kötet gyönyörű. Egyszerűen tökéletes a megjelenése, és mi emberek - ugyebár - sokat adunk a megjelenésre, bármit illetően. Ami szép, az felkelti a figyelmünket. Sissel-Jo Gazan könyve márpedig nagyon szép, a Jaffa Kiadó ezúttal is nagyon kitett magáért. Ritkán látok olyan csodás kivitelezésű, szemet gyönyörködtető könyveket, mint az ő kiadásaik, ezt már egy korábbi bejegyzésemben is megállapítottam. Maga az írónő szintén nagyon szép, mármint női szemmel nézve. Vagány, karakteres arcú, és hihetetlen szemei vannak. Szimpatikus nőnek tűnik. Adjunk ehhez még egy remekül megírt fülszöveget, és máris felébred a könyvmolyban az érzés: "Ez a könyv kell nekem!"
Amikor felütöd az első oldalt, vársz valamit. Ettől a könyvtől egy hagyományos skandináv krimit vársz. Azután, ahogy fogynak az oldalak, egyre inkább tisztázódik a kérdés, hogy ez nem az. Legalábbis klasszikus értelemben biztosan nem. A történet terjengős, ráérősen kalandozik. A főbb szereplőket részletesen bemutatja, főként a múltjukat és azt, hogy miért olyanok, amilyenek. Ez a vonal speciel nekem tetszik, rendkívüli izgalommal olvastam mind Anna, mind Clive múltjáról, de főként Søren érdekelt. A tény felett azonban nem tudok elsiklani, hogy lassan minden alkotó hasonlít egymásra abban a tekintetben, hogy egyszerűen képtelenek kedvelhető főszereplőt megírni. Valamiért kiment a divatból a szimpatikus főhős imázs. Anna Bellát senki sem szereti, ő maga sem, az olvasók meg pláne nem. Nem akarom ezt a gombolyagot tovább fejtegetni, mert anélkül, hogy lelőnék bizonyos poénokat, nem menne, így aztán ennyiben is hagyom. Legyen elég annyi, hogy bár nem fajul odáig az ellenszenv, hogy tarkón akard csapni egy féltéglával, mégis messziről nézed a főhősnőt, és ez egészen a könyv végéig így is marad. És nem enyhít ezen a távolságtartáson, bizalmatlanságon a tény, hogy végül sikeresen megküzd a démonaival.
Továbbá nem tudok elsiklani a könyv sajátos hangulata felett. A bűntények maguk, és megoldásuk szinte tökéletesen háttérbe szorulnak. A hangsúly a szereplők magánéletén és titkaik felfedésén van. Mindegyikük múltjában hatalmas fekete foltok terjeszkednek, mintha mind átkozott lenne, elmebeteg, ferde, és ez disszonáns érzéseket kelt. Mindez nem teszi unalmassá a regényt, ám aki klasszikus krimire vágyik, emiatt csalódottan teheti le végül a könyvet. Viszont ha elég nyitott az ember, és elengedi a sarkos elképzeléseit, élvezni fogja ezt a történetet. Rengeteg érzelem, rengeteg talány, rengeteg súlyos sors - azt kell mondjam, ez inkább egy női könyv. Főleg abban a tekintetben, hogy a főhősnő milyen utat jár be a történet elejétől a végéig.
Ezzel szemben mégis Søren figurája a valódi újdonság, számomra igazi csemege. Nemrégiben egy krimi kapcsán kifejtettem, mennyire unom már az alkoholista, embergyűlölő, depressziós nyomozók tömkelegét. A fülemen jön már ki ez az elcsépelt minta, ha még egyről olvasnom kell, inkább elmegyek szénbányásznak. Søren Marhauge bánatos és magányos, és erre megvan minden oka, de nem utálja az embereket, nem utáltatja meg magát szándékosan másokkal, nem kelt feltűnést, nem viselkedik polgárpukkasztóan, mi több, nem iszik, mint a kefekötő és nem tömi magát gyógyszerekkel sem. Nem. Søren Marhauge egy egyszerű, átlagos zsaru keserves múlttal, de reménykedő, még mindig szeretni képes lélekkel. Egy gyengéd óriás. Szerethető. Nagyon is. Számomra a könyv fő vonzerejét az ő karaktere jelentette, ezt be kell ismernem.
A regény számomra legmegrendítőbb pillanata pedig az, amikor Søren kifakad a kihallgató teremben. A bizalomról beszél. Arról, hogy mindenki hazudik, és ettől ő úgy érzi, hogy mevakult. És egyszerűen szüksége van valakire ebben az őrületben, akiben bízhat. Szüksége van rá, hogy végre tisztán lásson. Minden tekintetben ez a legőszintébb, legfelemelőbb pillanat a regényben. Ez teszi Sørent igazán szerethetővé, hogy sebezhető, és nem is bánja, hogy az. Hogy őszinte. Hogy kétségbeesett. Hogy az igazságot akarja, mert a hazugságba már belebetegedett. A jelenet valójában szimbolikus, és nekem a szívemig jutott. Tökéletesen át tudom érezni Søren kínját és azt a vágyat, hogy véget vessen a hazugságoknak. Átérzem, mert ismerem. Itt magam is jártam. Innentől kezdve azonosulni tudtam vele, innentől kezdve szeretni tudtam őt, mert megláttam benne valamit, amit én is a magaménak tudhatok.
Emiatt tudtam szeretni ezt a nagyon különleges, formabontó, vitákra okot adó regényt. Azt nem árt nem elfelejteni, hogy ez egy sorozat bevezető kötete, ezáltal az írónő keze sok tekintetben kötve volt. Be kellett, mutassa a szereplőit részletekbe menően, hogy a későbbiekben legyen mire támaszkodnia, és kénytelen volt nyitva hagyni bizonyos szálakat, ugyanezen okból. Emiatt tűnhet úgy, hogy sokszor lényegtelen információkkal traktált minket. Holott nem ez volt a szándéka, hanem az, hogy megépítse egy sorozat biztos alapjait. A dolgoknak idő kell, még kiforrják magukat. Gondolom, hogy sok mindenre választ kapunk a későbbiekben, ami most nyitva maradt, vagy amiről azt gondoltuk, lényegtelen, később nagyon is lényegessé válik.
Sissel-Jo Gazan az utolsó oldalakon kimondja a végső igazságot: "Emberi vonás, hogy azt látjuk, amit akarunk." Én egy jó regényt akarok látni. A sorok mögött megbújó motivációt. A szándékot. Azt, hogy ez egy jó, érdemes könyvsorozat lesz. Ez egy remek, ha nem is tökéletes bevezető kötet. Erős mögöttes mondanivalója van, amit talán kissé túl is tol, de nem lép át egy bizonyos határt, amitől elviselhetetlen lenne. Mindannyiunk életében vannak durva mélypontok. Ha egy idegen csupán ezeket a mélymerüléseket látja belőlünk, az életünkből, annak fog vélni minket, amik valójában nem vagyunk. Ebben a könyvben mi akkor lépünk be a szereplők életébe, amikor éppen a legnyomorultabbak. Amikor éppen a legkevésbé szerethetőek. Amikor éppen önzőek, ostobák vagy agresszívek. Amikor éppen megtörtek egy kicsit vagy éppen nagyon. Én, ahogyan már ismerem az életet, úgy gondolom, innen már csak felfelé van. Tudom, mert velem is volt így. Egy történetet akkor érdemes megírni, ha az út felfelé vezet, és nem lefelé. Egy történet akkor igazi, ha a bukásban is van diadal. Egy történet akkor ad valamit, ha magunkra ismerünk benne. Akár csak egy villanásnyira is. Onnantól kezdve a miénk, és kiváncsiak leszünk a folytatásra. Így jártam én Sissel-Jo Gazan: A dinoszaurusz tolla c. könyvével. Letettem a regényt, összecsuktam a lapjait, de szeretném tudni, hogy ezek után, hogyan tovább. Mert ez az a történet, amiben lennie kell továbbnak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése