Hónapok óta nem történt velem ilyen. Két egymást követő éjszakán a legsötétebb órában felriadtam, és olvastam és olvastam, égő szemmel, csak azért is. Az olvasás öröméért, a mondatok szépségéért, a gondolatok egyszerű nemességéért. Cunninghamben van valami sejtelmes, ártatlan, finom Woolf-i idegesség, amely annyira kristálytisztán tetten érhető minden egyes írásában. Ugyanakkor eltér mégis Woolftól, mert míg Woolf csupán kapargatni merte szexualitása, érzékisége ridegségbe burkolt felszínét, addig Cunningham írásait elejétől a végéig átjárja valami naiv, esendő bujaság, anélkül, hogy mindez közönségessé, vagy hatásvadász erotikává satnyulna. Az is kétségtelen, hogy még Woolf csapongó, ömlengő, sokszor oldalakat átívelő, bonyolultan összetett mondatai hagymázas, fényes, lehetetlen látomások végtelen sorai - egy kétségbeejtően zseniális elme szomorúan zavaros, tűnékeny víziói -, addig Cunningham józan, lényegre törekvő, és két lábbal a földön jár.
Michael Cunningham: Mire leszáll az éj. A téma látszólag lapos, vagy talán valóban az is. Egy negyvenes, középszerű házaspár középszerű kis művész-élete, ahogyan próbálnak ebből az unalmas szokványoságból valahogyan kitörni. Inkább kevesebb, mint több sikerrel. Beleolvadnak, elfogadják, csak a lelkük mélyén rágják magukat, némán, egymástól elzárva valódi gondolataikat, érzéseiket. Holott szeretik egymást. Őszintén és igazán, összetartozva, kétségek nélkül, tisztán. És mégis boldogtalanok. Kiábrándító. Valóban kiábrándító? Cunninghamben az a csodálatos, hogy bármiről is ír, azt kiváló stílusérzéke, szépséges mondatai, és kegyelemmel teljes, valódi megértésből és együttérzésből fakadó emberismerete érdekessé teszi. Ha rákapsz az ízére, nem tudod letenni. Jobban ismeri az embert, mint azt a legtöbben szeretnénk. Nem ír mesét. Nem ír nagy egymásra találást, nem ír eksztatikus szerelmet, tökéletes, habcsók-édes, szimultán-orgazmusos filmjelenetbe illő szeretkezéseket, "boldogan éltek, amíg meg nem haltak" típusú történeteket. Alkotásai tökéletesen mellőzik a mai kor hazug, megszépítő, idealizáló szellemét, és karaktereit kendőzetlen, gyarló emberségükben tárja elénk. Mi több, az apró hibákat kiemelve teszi őket ismerőssé, valódivá. Néha túlságosan is naturalisztikus, de mindig megmarad egy bizonyos szemérmes határon belül, ami nem tűnik sem álszentnek, sem szándékoltnak. Ez Cunningham egyedi sajátossága: megmutat, feltár, zsigerig, legmélyig, de minden bírálatot, ítélkezést mellőz; puszta tényeket közöl ugyan, de valami kegyes, elnéző, szeretetteljes törődéssel. Azt szeretjük benne leginkább, hogy nem csak megbocsátja, de természetesnek is veszi apró-cseprő bűneinket, botlásainkat, esendőségünket.
A túl fiatal olvasóknak ez a regénye valószínűleg ízlés- és illúzióromboló. Azoknak, akik még hisznek a mindent elsöprő, örökké tartó, vad szerelemben, abban, hogy megtalálják az egyetlen igazit, akivel tökéletes kirakat-szerű boldogságban élik majd le hátralévő életüket, csalás, hamisítások, titkok és elégedetlenkedés nélkül - nos, azok inkább kerüljék ezt a könyvet. Nekik talán még korai lenne megtudni, hogy az élet nem ilyen. Bár szerintem egyébként kétségkívül ártalmas az a sok - főleg női "írók" által jegyzett - regény, amelyben a férfi és nő közötti kapcsolatot teljesen valóságtól eltérő, fiatal, tapasztalatlan lelkeket tökéletesen félrevezető módon ábrázolják. Ezek nem csak légbőlkapottak és megalapozatlanok, de nagyon ártalmasak is többnyire. Azt hinné az ember, hogy a mese csak mese, és a nők tudják, hogy mese. Mondják is, hogy "ilyen a világon nincs", mégis folyton ezt keresik-kutatják. Azt, ami nem is létezik. Mindezt azért, mert valahol olvasták, vagy látták filmen, hogy DiCaprio halálra fagy, és elnyeli az óceán örökre. Mindez valóban nagyon szép tud lenni, csak sajnos nem igaz. A nők rajongani akarnak, és rajongásig imádva lenni. Ám ez sehol nem szerelem, semmilyen kultúrában, semmilyen formában és semmilyen módon nem szabadna ezt a nemlétező illúziót szerelemnek nevezni. Ez egy láng, égig érő, vad, világot romba döntő, csodálatos, életet és ihletet adó láng, de múlékony. Nem tart örökké, mi több, van hogy pár nap és kihuny, mintha nem is lett volna soha. Ennek így is kell lennie, mert így élni egy életen át nem lehet: ilyen felfokozott, idilli, habzó, erős felindultságban. Férfi és nő életre szóló kapcsolatáról, az összetartozásról, a hűségről és csendes odaadásról a legszebben mindezidáig talán Lovasi András írt a Mulató (Kispál és a Borz) c. dalszövegében: "Életben maradunk, bebábozódunk, találunk valakit, valamit mondunk neki, hogy úgyis mindegy, hát gyere, velem halálig - jobb híján - leszel-e? Nem lesz egy fáklyás menet. Tudod mibe kerül annyi fáklya? Hát te inkább csak belül gyújts egy gyertyácskát, minden napra egyet, néha majd elfújom: olyankor szeretlek."
Cunningham is valami ilyesmit próbál nekünk elmesélni. Hogy a létezés és a szeretet elviselhetetlen, de mégse tudjuk feladni egyiket sem soha. Mindkettőbe kapaszkodunk, az utolsó pillanatig, mert ez minden kincsünk. Ez minden, amit tudunk, ez minden, amik vagyunk, és ez minden, amivel a végén el kell számolnunk. Ahogyan ő írja, gyengéd lemondással: "De az is valami - a semminél több -, ha az embernek van egy dézsája, amelynek hangjára táncolhat."
Megjegyzések
Megjegyzés küldése