"Meg lehet halni úgy, hogy az embernek nem hal meg a teste? Elveszítheti az ember önmagát úgy, hogy a teste megmarad?"
Dacia Maraini figyelmet érdemlő történelmi regénye, a Végállomás Budapest a Jaffa Kiadó jóvoltából került a kezembe, és a könyvespolcomra. A kötet szépsége szembeötlő, ezt már nem is ecsetelem, ez a kiadó védjegye, de azért ki kell emelni ezúttal is, hiszen rendkívül fontos egy könyv külleme.
Maga a történet a fenti idézet, gondolatsor köré épül fel. Azon a bizonyos rég elmúlt, súlyos korszakon nem csak úgy átsuhanunk, hanem egy-egy sarkallatos momentumot kiragadva, a legkisebb részletig kivesézve megmártózunk benne. Mélymerülés ez; szívszaggató, lelket próbára tevő ez a képzeletbeli utazás, melyen ezen történetet olvasván részt veszünk. Embertelen körülmények között kísérjük hőseinket, a vérzivataros történelmi idők káoszba fulladó, rettegést szító, halált kíméletlenül osztogató, fájdalmas éveiben. Az az idő volt ez, amikor azt is meg kellett magyaráznod miért és hová mész, és ha ahhoz volt kedvük, nem engedtek utadra. Ha ahhoz volt kedvük, börtönbe zártak, ha ahhoz, hát hátravittek valami sötét zugba, és tarkón lőttek. Vagy bele a Dunába. A végeredmény ugyanaz: bármiért büntetést róhattak a nyakadba, és keservesen megfizettél azért is, hogy élsz. Olyan idők jártak, amelyre mindig és mindenkor horgasztott fejű, mellkast megülő, arcot égető szégyennel kell visszagondolnunk.
Lassú, ráérős tempójú, de sallangoktól mentes, lényegre törő történet ez. Kegyetlen is, minden ízében. Nem könnyed olvasmány. Súlyos gondolatokat fogalmaz meg ez a nagyon kedves arcú, idős, olasz írónő. Döbbenetesen széles látókörű, elképesztően sokat tud, kiváló érzéke és rálátása van, nem színez, nem ferdít. Amít leír, az hiteles. Ugyan a regény nem igaz történeten alapszik, mégsem rugaszkodik el a földtől, és nem másítja meg az eseményeket semmilyen drámai, vagy esztétikai hatás kedvéért. Bár drámaiság tekintetében épp elég a pőre való, amit elénk tár, hogy az embernek bele akarjon szakadni a szíve.
Amara, a fiatal, olasz újságírónő egy sikertelen házasság után nyakába veszi Kelet-Európát, hogy megkeresse a II. világháború viharában nyomtalanul eltűnt gyermekkori szerelmét, a zsidó származású Emanuelét. A nyomozásban segítségére vannak azok a levelek, melyeket maga a fiú küldött neki eleinte Bécsből, később pedig a lódzi gettóból. A levelek sorának hirtelen szakad vége, és Amara a volt haláltáborokban kezdi a kutatást. Útja Bécsen és Auschwitzon át Budapestig kanyarog, miközben különös társak csatlakoznak hozzá a reménytelen keresésben. Szerencsétlenségére 1956. októberének végén keveredik Magyarországra, így a forradalom dübörő pár hetét kénytelen egy budapesti lakásban átvészelni néhány különös férfi - egy csonka, kurta-furcsa család - társaságában.
Felmerül persze a kérdés, hogy ez a bátor, de naiv fiatalasszony, aki sztoikus szívóssággal, makacs kitartással eltántoríthatatlanul tör célja felé, valóban eltűnt szerelmét keresi-e, vagy inkább önmagát igyekszik feltárni önnön maga előtt. Úgy gondolom, mindkét állítás megállja a helyét. Ahogyan az is vitathatatlan, hogy amit talál végül, az kétségkívül egészen más, mint ami után egész idő alatt bizakodva kutatott.
Maraini kíméletlen pontossággal és részletességgel idézi fel a haláltáborok rettenetét, nem kímélve az olvasóit a keserves élménytől. Ha csak egy picinyke szeletébe úgy igazán belegondolunk, azonnal ránktör az iszonyat és a felháborodás. Olvasás közben nem ritkán a könnyeimet nyeldestem. Nem, nem volt könnyű utazás. Nem, nem volt rózsaszín habcsók mese. Nem, nem kaptam elégtételt. Sem én, sem a szereplők nem kaptunk, ami azt illeti. Amit kaptam, és amiért mégis minden kétséget kizáróan érdemes elolvasni ezt a könyvet, az az, hogy a Végállomás Budapest egy csodálatosan jó érzékkel megírt, gyönyörű, fajsúlyos, kemény történet, elejétől a végéig. Ám ennek ellenére valami lágy líraiság lengi körül mégis, valami finom, halovány reménysugár kel életre benne. Annak a reménysugárnak az üzenete jut el hozzánk általa, hogy mégis itt vagyunk, hogy ezek az idők is elmúltak, az emberiség halad tovább a kijelölt útján, legyen az helyes, vagy helytelen. Van még lehetőségünk változtatni, nem a múlton, de az eljövőn. Van még, amit megtehetünk, van még akiért és amiért megtehetjük. A kerék forog tovább és a mi felelősségünk, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki az életünkből, az eseményekből, a fordulatokból múló éveink során.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése