Szeretem Szerda - A grincsek mondjanak le!

Viszonylag könnyű így, az ünnepek tájékán elvesztenünk a józan eszünket. Legalábbis azt hiszem. Elvégre magamon is tapasztalom a végzetes tüneteket. Szokatlan ingerültség, a "nincs még kész semmi" rémülete, a "mekkora kupi van" káoszérzése, a "mi van, ha senki nem fog örülni annak, amit vettem neki?" döbbenetes pánikja. Ó, igen, ilyenkor, Karácsonykor ezek a régi jó ismerősök mind, mind visszatérnek, és keringenek, alattomosan kószálgatnak a fejemben. Így történt ez menetrendszerűen idén is. Míg végül valamelyik nap, a kedvenc díszeim után sikertelenül felforgatva ezt a kis lakást, egyszer csak feladtam, lehuppantam a kanapéra, kezembe vettem imádott Jussi papám (Jussi Adler-Olsen) egyik könyvét és nemes egyszerűséggel olvasni kezdtem. 

Mert rájöttem ám hirtelen valamire. Nem nagy felfedezés, de nekem, aki a kötelező tökéletesség árnyékában nőttem fel, ez valami mámorosan felszabadító felismerés volt. A lényeg az, hogy egyszerűen nem kell megőrülnöm. Senki sem kényszerít rá immár. Ugyanis pontosan ebben az őrületben veszik el a szeretet ünnepének lényege. Másokat szeretni parancsszóra amúgy sem megy. Akivel nem vagyok jóban, azzal nem most fogok kibékülni. Ha valakivel nézeteltérésem van, az - a nyálas hálivúdi filmek giccses üzenetei ellenére - nem most fog egy csapásra elsimulni. Ha nincs időm hat halom süteményt sütni, meg háromfogásos menüt, attól sem lesz rá több időm és lehetőségem, ha a fejemet a falba verem. Ez nekem idén sem adatott meg, mert egyéb kötelességeim vannak, és bárhogy szerettem volna álomi Szentestét rettyinteni végre én is, ezt nekem ezúttal is másként kellett megoldanom. 

Akkor és ott eldöntöttem, Jézus születésének estéje ezúttal nem a kapkodásról és az önbírálatról fog szólni. Hanem a csendről, a békéről, egy jó sültről, egy jó borról, egy jó filmről vagy egy jó könyvről. Arról, hogy szeretek és szeretnek. Arról, hogy nagy utat tettünk meg, és még mindig úton vagyunk. Magunkat és magamat ünnepelem. Mert úgy érzem, ebben az évben bizonyos szinten én is újjá születtem. Szóval megteszem, amit tudok, azután pedig leülök a kanapéra egy pohár borral, és visszatekintvén megünneplem győztes harcaimat, leszűröm a tanulságot a veszteségekből, és felkészülök az elkövetkezőkre. A háttérben a kis karácsonyfával, a szeretett angyalfiguráimmal, és a kedvenc rénszarvasos mécsestartómmal. Eldöntöttem, mert nekem így a legjobb. Karácsonykor miért pont magunkat nem szeretjük? Ha hosszú, küzdelmes évek árán megtanultuk végre, hogy ne engedjünk mások ocsmány érzelmi zsarolásának, a sajátunknak miért engedünk?

Mondhatnánk, hogy önmagunkkal jóban lenni a legnehezebb, de ha néha nem veregetjük meg a saját vállunkat, tényleg nem marad más, csak a hajtépés, a tükörre köpés, meg az önmarcangolás. Ám ez egyszer legalább, remélem, ti is leültetek, és a békés "tudom, csak nem érdekel" állapotában felhajtottátok a kedvenc likőrötöket, megettétek a finom bonbonokat, süteményeket, ételeket bűntudat nélkül, és szerettétek, akiket szeretni tudtok, és nem bántottátok azokat, akiket nem. Ugyanis én, a mai eszemmel, úgy gondolom, a Karácsony csupán erről szól valójában. Vagyis: erről kellene szólnia. Nem kell feltétlenül segíteni, jótékonykodni sem. Ha az év többi részében nem teszed, az úgyis mindössze képmutatás. Néha az a legtöbb, amit tehetsz, hogy nem bántasz másokat. Hogy nem kapod fel a vizet a nagyi újabb beszólásán, türelemmel bánsz a papával, mert már öreg és makacs, nem téped le a férjed fejét, mert nem dobta ki a sörösdobozt és nem pofozod fel a gyereket, mert szanaszét hagyta a játékait. És főként, nem morcos képpel, duzzogva és panaszkodva raksz rendet, főzöl, díszíted a fát, hogy már megint mindent neked kell csinálni. Ha nincs kedved, ne csináld. Ha neked nem okoz örömet, a családodnak sem fog. 

Emlékszem még a Szentestékre, amikor a nagy zabálda után anyu, a nővérem meg én nekiláttunk letakarítani az asztalt, elmosogatni az edényeket. Mindig morogtunk, pláne én, mert - hiszen én voltam a "kicsi" - nekem jutott a törölgetés, amit a mai napig nevetséges módon utálok. Ugyanakkor mégis mindig könnyesre röhögtük magunkat, minden egyes ilyen alkalommal. Mondhatnám oly nemes egyszerűséggel: buli volt. Aztán nővérem, gyakorlatias, jót akaró felnőttként adott anyánknak egy mosogatógépet. Ki kell mondani, be kell vallani: elveszett egy hagyomány, a karácsony lelke odalett. Van egy olyan sejtésem, hogy anyám is hasonlóan érzett olykor. Ám a változás elkerülhetetlen, és ebből kifolyólag nem tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk és megpróbáljuk a legjobbat kihozni belőle. Változtattunk a hagyományon: csak ülünk az asztal körül és beszélgetünk, nevetgélünk, iszogatunk, nassolgatunk, míg a gép végzi a dolgát. Ami immár nem a mi dolgunk. Ennek is meg kellett tanulni örülni. Ehhez is hozzá kellet idomulni. 

Ahogy én körülnézek az ismeretségi körömben, a legnagyobb problémát a begyöpösödött hiedelmek és szokások okozzák, ebből alakulnak ki mérhetetlenül elmérgesedett konfliktusok, ettől keseredik meg az, aminek édesnek kellene lennie. Az elvárások miatt. Hogy az ember nem és nem enged. Ha függővé tesszük boldogságunkat, jó közérzetünket még ilyenkor is másoktól és a megszokott dolgoktól, a magunk örömét lopjuk el. Ha a nagyi meghalt, hiába állsz fejre, idén már nem lesz ott a kókuszossal a fa körül. Ha a gyerek nem tud hazajönni az ünnepekre, akkor se tud, ha érzelmileg addig kínzod-zsarolod, míg az ő örömét is tökéletesen elveszed. Ha nem patyolat a ház, és kireped a bejgli, lehet idegrohamot kapni, de ismételten csak értelmetlen rontás ez: a saját, és mások örömének megrontása. És persze ott vannak még azok a fránya ajándékok a fa alatt! Gyönyörű csomagolás, kibontod, és ott találod a huszadik feliratos törölközőt, amitől elfolyik az agyvized. Ezt egyébként a magam módján meg tudom érteni, van nekem is olyan illető a köreimben, aki soha nem fektetett egy kis energiát sem abba, hogy ajándékot válasszon nekem, mindig ugyanazt kaptam, ráadásul olyasvalamit, aminek semmi hasznát nem vettem. ( Az új lakásban meg főleg nem tudnám semmi hasznát venni! Így aztán idén kiküszöböltem a problémát: azt javasoltam, ne vegyünk egymásnak ajándékot egyáltalán. ) Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy az volna a lényeg, mi van a csomagban, de abban igenis hiszek, hogy ha már ajándékoz az ember, legalább megközelítőleg foglalkozzon azzal, mit is ad az állítólagos szeretteinek. Még így is nyúlhatunk mellé, de a tessék-lássék adakozásnál, a "nesze, örüljé" hozzáállásnál minden jobb. Ugyanis ezt érzi a másik, és ez bántja meg. Ettől gyűlik össze a szívében a bánat és a harag, nem attól, hogy már megint törölközőt kapott. Attól, hogy nem törődsz vele. Hogy teszel magasról az egészre. Hogy ő nem fontos a számodra. Ezért mondom mindig, hogy a szándék a fontos. Akkor is, ha az a könyv már megvan. Akkor is, ha az illető elnézte, és a szép, pihe-puha törölköző valójában bébitakaró, neked meg nincs gyereked. Akkor is, ha parfümöt szerettél volna, de testápolót meg tusfürdőt kaptál. Mindig a szándék a lényeg. Az, hogy az illető szánt-e időt arra, hogy gondolkozzon, mit is vegyen neked. Az, hogy pénzt és időt szánt rád, még ha ezúttal mellétrafált is. Ezt érezni lehet, és ha az ember érzi, hogy szeretik, hogy törődnek vele, nem az ajándék lesz a lényeg. 

Persze vannak eltorzult emberi tudatok. Vannak önző, gyerekes viselkedésű felnőttek. Vannak folyton elégedetlen, zsémbes, gyakorlatias és fösvény emberek, akik még büszkék is rá, hogy tesznek az egészre. A Karácsony egy szokás. Egy hagyomány. Egy családi ünnep. Nem kötelező, ez egyértelmű, de egész évben rohanunk, egész évben kötelezzük magunkat erre-arra, és nem jut időnk nem hogy másokra, de magunkra sem. Csak hajtunk és hajtunk. Az évnek ez az időszaka az, amikor egy pár pillanatra meg lehetne állni, körbe lehetne nézni és kimutatni, hogy igenis fontos a másik, akkor is, ha nem hívod fel naponta, akkor is, ha néha kiabálsz vele, mert már megint nem dobta a szennyesbe a használt zoknit, akkor is, ha nyaggat és hülyeségeket beszél. Ilyen az életünk, és senki sem tökéletes. Szerintem a december vége, ez a mondvacsinált ünnepi időszak lehetne szép is, ha az emberek valóban úgy állnának hozzá.  Lehet azzal jönni, hogy nem felszólításra, ünnepekkor kéne szeretni egymást, hanem mindig. Ezzel a felkiáltással egyet is értek, de tegyük a kezünket a szívünkre és valljuk be, hogy bárhogy is próbálkozunk, mi sem szeretünk egész évben tökéletesen. Mi sem mutatjuk ki egyfeszt, nem minden nap ünnep, nem minden nap van teli szeretettel, nem minden nap bocsátunk meg, és nem veszünk minden nap ajándékot szeretteinknek. A nagy rohanásban mind elfeledkezünk sokszor arról, hogy mi a lényeg. Lassan a saját születésnapunkat is elfelejtjük, nemhogy másokét! Nézz mélyen magadba, ha nem volna a facebook, hogy szóljon, hány ismerősöd születésnapja jutna eszedbe magadtól? Bárhogy verjük is a mellünket, hogy mi bizony megtesszük, ez hamis melldöngetés, ugyanis egyikünk sem él ilyen hibátlan életet. 

Be kell vallanom, a párommal, aki a társam a mindennapokban, akivel mindig rendezünk magunknak kis ünnepeket, csak úgy, akivel mindig veszünk egymásnak valamit csupán azért, mert az jó érzés, nos, vele nem ajándékozzuk meg egymást Karácsonykor. Nincs rá szükségünk, de a családunk más lapra tartozik. Főleg, mert hónapok óta nem láttuk őket, és ez elég sok lehetőségtől megfosztott bennünket. Kimaradtak születésnapok, házassági évfordulók, névnapok. Nem voltunk ott. Nem tudtunk ott lenni. Szóval úgy gondolom, nem kötelezőnek kellene érezni a Karácsonyt, hanem lehetőségnek. Csak megvonni a vállunkat, és azt mondani: miért ne? Miért ne érezhetnénk jól magunkat? Miért ne lehetnénk békések, szeretetteljesek, vidámak és gondtalanok csak erre a pár napra, ha már megadatott nekünk, hogy meleg otthonban meleg ételt együnk azokkal, akik közel állnak hozzánk? Hogy legyen karácsonyfánk, meg ajándék a fa alatt? Miért morgunk, ha minderre van lehetőségünk? Ha ilyen szerencsések vagyunk, hiszen sokaknak még ennyi se jut. Ha már ez így alakult, ahelyett, hogy utálnánk, akár érezhetnénk is jól magunkat a magunk módján. Az év végén, amikor ennek végre szezonja van, amikor a hagyomány szerint mindennek teret engedhetünk, miért ne tehetnénk meg? Ugyan mi rossz van ebben? Semmi. Őszintén, a tapasztalatom az, hogy aki ezzel az agyoncsépelt "egész évben szeretni kell" szöveggel mentegeti magát ilyenkor, az nem hogy Karácsonykor, de máskor se szeret senkit sem. Ha Grincs akarsz lenni, mert azt érzed menőnek, tedd, de ne rontsd el mások örömét a fanyalgásoddal, csak azért, mert neked halvány lila segédfogalmad sincs arról, hogyan is működik az élet és hogyan is működsz te. Az önáltatás a te bajod, de én a fenn felsorolt okokból kifolyólag igenis hiszek a Karácsonyban. Nem úgy, ahogy a tömeg, de mélyen hiszek benne, és boldogan vetem bele magam a badar, gyerekes boldogságba, a készülődés izgalmába, a csomagolás idegtépő, ám nevetséges időtöltésébe, a fadíszítésbe, a süteményevésbe, az ölelésbe, a nevetésbe és igen, örömmel tépem le a csomagolópapírt az ajándékaimról! Mert megtehetem. Most és itt, megtehetem egy kicsit, hogy egyszerűen csak élvezzem, ami jut.