Nehéz utak vannak. Nők ezrei választanak nehéz utat. Tudom, talán unalmasnak tűnök, hogy mindig erről beszélek, de megvannak az okaim. A körülöttem élő, lélegző, szerető és kínlódó nők, asszonyok, akik valamilyen okból a nehezebb utat választották. Félelem a magánytól, félelem a szeretetlenségtől, félelem attól, hogy anyagilag egyedül kiszolgáltatottabbak.
Őszintén megmondom, jelenleg Európa útjait járom, és pontosan tudom, hogy bizonyos szinten kiváltságos helyzetben vagyok. De nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy a csöndem, kicsit szokatlan visszavonulásom, pont most, amikor elindultam az úton mely fontos számomra, ezért van. Amint hazatérek, teljes erőbedobással folytatom mindazt, amit elkezdtem, mert az élet nem áll meg. Idekinn sem áll meg. (Az internet beszerzése nem gyerekjáték, de most végre sikerült, korlátozott és lassú, de hé, mégis itt ülök és írok.)
Unalmas perceimben, amikor semmi más teendőm nincs, vagy csak kikapcsolódni szeretnék, természesen mi mást csinálnék: olvasok. Így került a kezembe Khaled Hosseini megdöbbentően egyszerűen megfogalmazott, tisztaságában brutális regénye, az Egyezer tündöklő nap. Engem ezek a témák mindig megtalálnak, talán éppen azért, mert fontosnak tartom, hogy erről beszéljünk. Félreértés ne essék, nem azért, mert akkora melldöngető feminista volnék. Sosem voltam az. Még a legrosszabb időszakokban, a legrosszabbul megválasztott társ mellett is fontosnak találtam, hogy az ember lánya lehetőleg ne éljen társtalan. Persze én magam is voltam az, két hosszú éven át. Önként és dalolva. Van, amikor egy nőnek nincs más lehetősége a túlélésre. Egyedül lenni, felmérni a károkat, begyógyítani a sebeket, sejtről sejtre újra felépíteni magunkat, talán egy jobb, erősebb, magabiztosabb "én"-t alkotni, akivel öröm a tükörbe nézés. Az én véleményem az, hogy ez utóbbi elengedhetetlen egy elégedett, teljes vagy majdnem teljes élethez. Alap. Ha ez nincs, semmid nincs, csak szép, virágzó, illatos, de hamis fellegvárad. Ideig óráig jó az is, de valljuk be, az ilyen előbb, vagy utóbb mindig összeomlik és a romok alól előásni, ami megmaradt, nem egy fene nagy szláv karnevál.
Khaled Hosseini sorai felkavaró, szimpla szókimondással tárják elénk az afgán nők mindennapi életét. A történet nem a múltban játszódik, vagy ha igen, abban a múltban, amire még mi - korai harmincasok - is emlékszünk jól. Ez a mese napjaink meséje. A regény két központi nőalakja döbbenetes valóságban él. Pokluk, az ottani szokásjogot alapul véve legális, törvényes pokol, melyben létezni hivatottak. Más kijelölt út számukra nincsen. Ők a férfi tulajdona, és ahogy egyszer egy férfi szereplő szájából el is hangzik, amit egy férj tesz a feleségével a négy fal között, az magánügy. Akkor is, ha kínozza, ha rendszeresen veri, akár meg is ölheti. A felesége a magánügye, a tulajdona, amivel azt tesz, amit csak nem szégyell. Ami az egészben a legborzasztóbb, hogy az asszony sosem vághat vissza. Az önvédelem, mint olyan, azok között a társadalmi normák között csakis a férfit illeti. A nőnek a szerelemért halálra kövezés, az önvédelemért főbe lövetés jár. Ezt kell beosztania, ezek között a korlátolt vonalak között kell lavíroznia és valahogy életben maradnia, ha fel akarja nevelni a gyerekeit. Nem elég, hogy folyamatos veszély leselkedik rájuk, ha kilépnek az utcára, ők otthon sincsenek biztonságban. Örökös rettegés. Örökös éberség. Örökös kínzó önuralom. Ebből állnak mindennapjaik.
A mi kultúránkban természetesen ez a szélsőséges, nyomorú eszme a legminimálisabb mértékben kap teret. Nálunk másmilyen formában zajlik a tárgyiasítás. Ám mi nők, ugyanúgy némán tűrjük, sok esetben aktívan részt is veszünk ebben a lealacsonyító műveletben. Hány nőt látunk nap mint nap kacsaszájjal, mély dekoltázzsal domborítani a facebookon, a lájkokért? Hány nőt látunk a profilképén pólócskában, bugyiban "szexizve", széttárt lábbal? Az önbecsülése romokban, bár nem tudja, a pénz az istene, bár ennek sincs tudatában, és akkor érzi magát nőnek, ha a lehető legtöbb pasi csorgatja rá a nyálát, és az a plusz siker, ha más párját el tudja szedni, holott igazából nem kell neki. Neki csupán a bizonyosságra van szüksége, hogy megteheti, hogy képes rá, hogy jobb nálad, bárkinél. Az ilyen összekeveri a nemi vágyat a szerelemmel. A lájkokat, az üresen szócséplő hozzászólásokat a néma odaadással, a tiszta megbecsüléssel, a tisztelettel.
Amíg egy nő is képes ilyen lealacsonyító szinten prostituálni magát, addig a mi világunk is legküzdhetetlen, elferdült, nem valós normákkal küzd, mindhiába. Amíg egy nő is rosszul érzi magát, mert nem úgy néz ki, mint a magazinok címlapjain a modellek, addig nem sok reményünk van arra, hogy igazi egyenjogúságot vívjunk ki magunknak. Amíg egy kövér, ápolatlan, szakadt ruhás pasas kritizálni meri a külső megjelenésem, mert szerinte nem vagyok elég szép, addig valami nagyon nincsen rendben ultramodern, nyugatias életfilozófiánk ékes, mély, feneketlen bugyraiban. Lehet azt mondani, hogy adjunk hálát az égnek, amiért nem olyan sors jutott nekünk, mint az afgán nőknek, de nagyon nagy képmutatás lenne azt állítani, hogy a mi világunkat nem a férfiak ízlése, tetszése mozgatná a háttérből. Mert így van. Olykor szó szerint majdhogynem beledöglünk a kísérletbe, hogy tessünk. Hogy elfogadjanak minket. Akkor is ők a nyertesek, amikor úgy tűnik, hogy nem. Hiszen a lájkvadász csibét, aki elorrozza a pasidat, hogy aztán fölényesen kidobhassa, ugyanaz motiválja, ami minden nőt: a tetszés vágya. Minél több férfinek tetszel, annál nagyobb hatalmad van: a többi nő fölött, de a férfiak fölött csak látszólag. Elég, ha kiüt rajtad egy betegség, vagy csupán elér az, ami elkerülhetetlen: az öregedés. Lecserélnek téged is, anyuskám, a huszonéves csibére iziben, kertelés, megfontolás, magyarázat nélkül.
Egy nőnek sosem szabadna a külsejére építeni a jövőjét, mert sajnos, vagy nem sajnos, mindenkinél van szebb, mindig jöhet valaki, aki fiatalabb és jobb a lába, meg a melle. És általában jön is, te meg ott állsz megfürödve. Ami érték, azt nem a fodrász, meg a kozmetikus, rosszabb esetben a plasztikai sebész meg a photoshop erősíti benned. Az egyezer tündöklő nap - ha szabad ilyen szabadon használnom a kifejezést - nem a mesterségesen fehérített fogaidon ragyog fel, aranyoskám. Amíg ezt nem fogjuk fel, addig a mi gondolkodásmódunk se sokkal előrehaladottabb, mint az araboké. Teljesen mindegy, hogyan tárgyiasítod a nőket. A látszat akkor is látszat marad. Hatalmunk hamis, talmi gyémánt. Amíg a smink a legjobb barátod, csak rabszolga vagy.
Őszintén megmondom, jelenleg Európa útjait járom, és pontosan tudom, hogy bizonyos szinten kiváltságos helyzetben vagyok. De nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy a csöndem, kicsit szokatlan visszavonulásom, pont most, amikor elindultam az úton mely fontos számomra, ezért van. Amint hazatérek, teljes erőbedobással folytatom mindazt, amit elkezdtem, mert az élet nem áll meg. Idekinn sem áll meg. (Az internet beszerzése nem gyerekjáték, de most végre sikerült, korlátozott és lassú, de hé, mégis itt ülök és írok.)
Unalmas perceimben, amikor semmi más teendőm nincs, vagy csak kikapcsolódni szeretnék, természesen mi mást csinálnék: olvasok. Így került a kezembe Khaled Hosseini megdöbbentően egyszerűen megfogalmazott, tisztaságában brutális regénye, az Egyezer tündöklő nap. Engem ezek a témák mindig megtalálnak, talán éppen azért, mert fontosnak tartom, hogy erről beszéljünk. Félreértés ne essék, nem azért, mert akkora melldöngető feminista volnék. Sosem voltam az. Még a legrosszabb időszakokban, a legrosszabbul megválasztott társ mellett is fontosnak találtam, hogy az ember lánya lehetőleg ne éljen társtalan. Persze én magam is voltam az, két hosszú éven át. Önként és dalolva. Van, amikor egy nőnek nincs más lehetősége a túlélésre. Egyedül lenni, felmérni a károkat, begyógyítani a sebeket, sejtről sejtre újra felépíteni magunkat, talán egy jobb, erősebb, magabiztosabb "én"-t alkotni, akivel öröm a tükörbe nézés. Az én véleményem az, hogy ez utóbbi elengedhetetlen egy elégedett, teljes vagy majdnem teljes élethez. Alap. Ha ez nincs, semmid nincs, csak szép, virágzó, illatos, de hamis fellegvárad. Ideig óráig jó az is, de valljuk be, az ilyen előbb, vagy utóbb mindig összeomlik és a romok alól előásni, ami megmaradt, nem egy fene nagy szláv karnevál.
Khaled Hosseini sorai felkavaró, szimpla szókimondással tárják elénk az afgán nők mindennapi életét. A történet nem a múltban játszódik, vagy ha igen, abban a múltban, amire még mi - korai harmincasok - is emlékszünk jól. Ez a mese napjaink meséje. A regény két központi nőalakja döbbenetes valóságban él. Pokluk, az ottani szokásjogot alapul véve legális, törvényes pokol, melyben létezni hivatottak. Más kijelölt út számukra nincsen. Ők a férfi tulajdona, és ahogy egyszer egy férfi szereplő szájából el is hangzik, amit egy férj tesz a feleségével a négy fal között, az magánügy. Akkor is, ha kínozza, ha rendszeresen veri, akár meg is ölheti. A felesége a magánügye, a tulajdona, amivel azt tesz, amit csak nem szégyell. Ami az egészben a legborzasztóbb, hogy az asszony sosem vághat vissza. Az önvédelem, mint olyan, azok között a társadalmi normák között csakis a férfit illeti. A nőnek a szerelemért halálra kövezés, az önvédelemért főbe lövetés jár. Ezt kell beosztania, ezek között a korlátolt vonalak között kell lavíroznia és valahogy életben maradnia, ha fel akarja nevelni a gyerekeit. Nem elég, hogy folyamatos veszély leselkedik rájuk, ha kilépnek az utcára, ők otthon sincsenek biztonságban. Örökös rettegés. Örökös éberség. Örökös kínzó önuralom. Ebből állnak mindennapjaik.
A mi kultúránkban természetesen ez a szélsőséges, nyomorú eszme a legminimálisabb mértékben kap teret. Nálunk másmilyen formában zajlik a tárgyiasítás. Ám mi nők, ugyanúgy némán tűrjük, sok esetben aktívan részt is veszünk ebben a lealacsonyító műveletben. Hány nőt látunk nap mint nap kacsaszájjal, mély dekoltázzsal domborítani a facebookon, a lájkokért? Hány nőt látunk a profilképén pólócskában, bugyiban "szexizve", széttárt lábbal? Az önbecsülése romokban, bár nem tudja, a pénz az istene, bár ennek sincs tudatában, és akkor érzi magát nőnek, ha a lehető legtöbb pasi csorgatja rá a nyálát, és az a plusz siker, ha más párját el tudja szedni, holott igazából nem kell neki. Neki csupán a bizonyosságra van szüksége, hogy megteheti, hogy képes rá, hogy jobb nálad, bárkinél. Az ilyen összekeveri a nemi vágyat a szerelemmel. A lájkokat, az üresen szócséplő hozzászólásokat a néma odaadással, a tiszta megbecsüléssel, a tisztelettel.
Amíg egy nő is képes ilyen lealacsonyító szinten prostituálni magát, addig a mi világunk is legküzdhetetlen, elferdült, nem valós normákkal küzd, mindhiába. Amíg egy nő is rosszul érzi magát, mert nem úgy néz ki, mint a magazinok címlapjain a modellek, addig nem sok reményünk van arra, hogy igazi egyenjogúságot vívjunk ki magunknak. Amíg egy kövér, ápolatlan, szakadt ruhás pasas kritizálni meri a külső megjelenésem, mert szerinte nem vagyok elég szép, addig valami nagyon nincsen rendben ultramodern, nyugatias életfilozófiánk ékes, mély, feneketlen bugyraiban. Lehet azt mondani, hogy adjunk hálát az égnek, amiért nem olyan sors jutott nekünk, mint az afgán nőknek, de nagyon nagy képmutatás lenne azt állítani, hogy a mi világunkat nem a férfiak ízlése, tetszése mozgatná a háttérből. Mert így van. Olykor szó szerint majdhogynem beledöglünk a kísérletbe, hogy tessünk. Hogy elfogadjanak minket. Akkor is ők a nyertesek, amikor úgy tűnik, hogy nem. Hiszen a lájkvadász csibét, aki elorrozza a pasidat, hogy aztán fölényesen kidobhassa, ugyanaz motiválja, ami minden nőt: a tetszés vágya. Minél több férfinek tetszel, annál nagyobb hatalmad van: a többi nő fölött, de a férfiak fölött csak látszólag. Elég, ha kiüt rajtad egy betegség, vagy csupán elér az, ami elkerülhetetlen: az öregedés. Lecserélnek téged is, anyuskám, a huszonéves csibére iziben, kertelés, megfontolás, magyarázat nélkül.
Egy nőnek sosem szabadna a külsejére építeni a jövőjét, mert sajnos, vagy nem sajnos, mindenkinél van szebb, mindig jöhet valaki, aki fiatalabb és jobb a lába, meg a melle. És általában jön is, te meg ott állsz megfürödve. Ami érték, azt nem a fodrász, meg a kozmetikus, rosszabb esetben a plasztikai sebész meg a photoshop erősíti benned. Az egyezer tündöklő nap - ha szabad ilyen szabadon használnom a kifejezést - nem a mesterségesen fehérített fogaidon ragyog fel, aranyoskám. Amíg ezt nem fogjuk fel, addig a mi gondolkodásmódunk se sokkal előrehaladottabb, mint az araboké. Teljesen mindegy, hogyan tárgyiasítod a nőket. A látszat akkor is látszat marad. Hatalmunk hamis, talmi gyémánt. Amíg a smink a legjobb barátod, csak rabszolga vagy.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése