„Írni annyit tesz, mint
megszabadulni a hely és az idő korlátaitól. Ha a kimondott szó az istenek
fortélya, az írott szó az emberek diadala.”
Megvan az az élmény,
amikor égő szemmel olvasol éjszakába nyúlóan, annak ellenére, hogy másnap korán
kelsz? És az, amikor végül becsukod a könyvet, majd a szemedet is, és a szíved
röpköd, a szellemed meg kószál egész hajnalig? Ha elaludnál pár percre, akkor
is a könyvvel álmodsz, az tölti ki minden sejted, zakatol a véreddel, mint egy
égre festett végtelenjel.
Ezt történt velem, és
Shafak új regényével. Meglehet, hogy ennél többet nem is kellene írnom, és
meglehet, hogy ennél többet nem is tudok. Megült lelkem ráncaiban, redőiben,
akár a víz, a legkisebb molekulámig eljutott. Transzformáló irodalmi élményt
nyújtott.
A vízcsepp, amely
végigvezet minket az évszázadokon, először egy király fejére hull, majd egy
újszülött szájába, később megkeresztelnek vele egy kislányt, és ki tudja, hol
bukkan majd fel legközelebb? Hiszen a valódi történetek soha nem érnek véget.
Arthur a 19. századi
nincstelen fiú, akit megbabonáznak a lamasszuk, Mezopotámia és Gilgames. Narin,
a félárva jezidi gyermek, akit nagymamája Irakba visz, hogy megkeresztelje.
Zaleekhah, a fiatal hidrológus, aki démonaival küzd egy magányos lakóhajón. Hármójuk
élete és sorsa úgy fonódik egymásba, ahogy a folyók találkoznak, hogy azután
együtt az óceánba fussanak.
Nyomor, népírtás, erőszak, szorongás, öngyilkos gondolatok – osztályrészük a szenvedés. Mindhárman hosszú
utat járnak be, és egész életükkel kötődnek a folyókhoz, a vízhez. Így aztán, a
víz a negyedik főszereplőnk. A szennyezett, a megkínzott, a mérgezett, az elhagyott.
A jelkép, az éltető erő. A hatalmas, a pusztító, a gyönyörű, a mindenható.
Mint minden kimagasló
regény, ez is egyszerre álom és valóság. Könyörgés és hozsanna. Tudomány és
mágia. A szenvedélyről szól, az odaadásról. Arról, hogyan marad életben az
ember, és hogyan emelkedik ki önmaga poklából.
Most
és mindig,
Dicsőség Níszabának
Megjegyzések
Megjegyzés küldése