„Abból, hogy a sivatagban vándorolsz, még nem
következik, hogy létezik is az ígéret földje.”
Szeretem azokat a
könyveket, amelyek közelebb hozzák hozzám az írójukat. Kitárul egy ajtó,
másként, mint addig, és utána egy kicsit jobban érted, talán kicsit jobban is
szereted. Mindenesetre mindig érdekes látni, honnan indult egy világhírű,
zseniális író.
A magány feltalálása önéletrajzi ihletésű esszéregény, Paul Auster egyik legkorábbi munkája. Édesapja
váratlan halála indította el benne ezt a gyönyörű, gazdag, irodalmi utalásokkal
és idézetekkel teletűzdelt, filozofikus gondolatfolyamot.
A kötet két részre
oszlik. Az elsőben Auster tévedhetetlen,
ügyes, szerető kézzel megfesti előttünk elhunyt apja portréját, akit mindig
távolinak, különcnek érzett. Egyúttal, az átfogóbb kép érdekében feltárja
előttünk nagyszüleinek tragikus, hátborzongató történetét is, amely bizarr
módon izgalmas olvasmány. A múlt darabjai furcsa mozaikká állnak össze bennünk.
Megdöbben az ember, mi bukkanhat elő a mélyből, ha odahagyjuk érte a
biztonságos felszínt. Itt a fogalmazásmód még egészen regényszerű, és nekem valamiért
Michael Chabon Ragyog a Holdját juttatta eszembe.
A második rész Az emlékezés könyve. Így, cirka negyven
évvel később tényleg az: nem vallomás, nem jóslat, hanem valódi időutazás. S
tudván, azóta mi minden történt az író családjával, kifejezetten szívszorító
volt olvasni ezeket a sorokat. Az apaságról szóló gondolatai mélyek és erősek,
igaz érzés lobog bennük. A fia iránti múlhatatlan, ösztönös, rettegő szeretet
és csodálat minden szavát átjárja. Önmagában, a jelen ismerete nélkül is
megható írás.
Engem picit földbe
döngölt, könnyes lett tőle a szemem, de ami a legfontosabb, hogy sok saját
gondolatot érlelt meg bennem. Az öregedés, az elmagányosodás, a távolodás és a
szeretet esszéje ez. Az életé és a halálé. A sivatagban vándorlásé.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése