„De óvatosnak kell lenni, a
dagály gyorsan jön. És valahányszor vihar van, újabb és újabb sziklák omlanak
le. Hamarosan belecsúszik a tengerbe ez az egész.”
Muszáj azzal
kezdenem, hogy én szeretem Paula Hawkinst,
és úgy örültem ennek a kisregénynek, mint a kisgyerek, ha megkerül a mosásból a
szundimackója. Két szuszra olvastam el. Lefekvéskor belevetettem magam, aztán
hajnalban, mikor kinyílt a szemem, azonnal nyúltam utána, hogy befejezzem.
Vakfolt – a cím a szövegben elnyeri a
maga zseniális értelmét. Imádom ezért Hawkinst, az ilyesmi nagyon megy neki. A
stílusjegyek félreismerhetetlenek. Izgalmas, komor és átható a hangulata. Az
omladozó sziklákon álló, elhagyatott, leharcolt tengerparti ház megjelenik a
képzeletünkben, és libabőrt idéz elő. A sztori nagyon olvastatja magát, megvan
benne a lendület.
Viszont
ennyire rövid terjedelemben sajnos nem rajzolódnak ki azok a jellegzetes
erősségek, amiket az írónő korábbi műveiben annyira szeretek. A jellemábrázolás,
a lelki folyamatok, az emberi kapcsolatok hatásai itt nem kapnak igazán teret.
Maga a történet pedig teljesen átlagos, mondhatni sablonos. Ennek ellenére
hosszabb lélegzetben iszonyú jó lehetett volna ez.
Megvan benne
minden: tökéletlen, mélységesen emberi karakterek, gyermekkori traumák, bosszúig
érlelt sérelmek, eltitkolt bűnök, szokatlan, baljós kapcsolati rendszerek.
Hiszek abban, hogy nem feltétlen a formabontó alapötlet tesz érdekfeszítővé egy
thrillert, hanem a kivitelezés. Nem tudom másra fogni tehát, csakis a
rövidségre, hogy ez most nem ütött úgy mellbe.
Mégsem bántam
meg, hogy elolvastam. Allegóriákkal cirádált, sötét történet ez. Szinte érezni
a sós tenger szagát, amikor szélviharok tépáznak a felszínére tajtékos
hullámokat. Dohos és nyomasztó az egész, megüli a lelket. Keserű csokoládékocka
egy szeles, árnyakkal teli, álmatlan éjjelre.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése