"Tárgyilagosság… van olyasmi? Mindnyájan külön kis világot építünk magunknak a rögeszméinkből, és tökéletlen fényjelekkel próbáljuk értesíteni egymást."
Akárhányszor olvasom újra, mindig nagy mulatságomra szolgál. Kicsit frivol, nagyon szatirikus, ugyanakkor a zsánerek ilyen mértékű keveredése miatt műfajilag nehezen besorolható. Szerb Antal: A Pendragon legenda című regénye igazi kuriózum.
Krimi, misztikus kalandregény, klasszikus rémtörténet, illetve mindezek hamisítatlan paródiája. A benne rejlő "tökéletlen fényjelek" külön-külön szólítanak meg minket. Csipkelődő hangvétele élvezetessé teszi, és kaján mosolyt csal az arcunkra. A szavakon túli rettenetest eleinte nevetséges babonaságként, szemfényvesztésként ábrázolja. Éppen ezért a történet komor, sötét, természetfeletti csúcspontja inkább elgondolkodtatóvá válik, mint rémisztővé.
Érzékszerveink játszi könnyedséggel becsaphatók, kérdéseket mégis ritkán teszünk fel. Befogadjuk, ami a mi külön kis világunkat építi, és elutasítjuk, ami azon kívül esik. Való igaz: "Vannak dolgok, melyek igazak itt bent, de őrültséggé válnak kimondva." Bármi legyen is a hited, valaki más azt gondolja róla, hogy nyilvánvaló sületlenség.
Hol húzd meg a határt? Melyik kijelentésén kell nevetni, és mi az, amit komolyan gondol? A regény ebben a tekintetben kétségkívül mestermű, hiszen tökéletes érzékkel vegyíti magába ezt a lehetetlen kettősséget, ezáltal végtelen szabadsággal ruházza fel az olvasót. Mi ez, ha nem a legistenibb mézesmadzag egy valódi könyvmolynak, aki az elme gáttalan szárnyalásában találja meg az örömét? "Mindent szeretnék, és vágyódásommal mindenben részes vagyok."
Megjegyzések
Megjegyzés küldése