Nehéz olyan könyvről írnom, ami olvasás közben ennyi intenzív érzelmet szabadított fel bennem. A Keresztutak nem csupán egy újabb nagyeposz egy átlagosnak látszó közép-nyugati családról. Franzen a Hildebrandtok lelki mélységeinek feltárásán keresztül az emberiséget évszázadok óta foglalkoztató legelemibb kérdésekre keresi a választ.
A vallás, mint erkölcsi iránymutató a regény központi témája, ám végeredményben mindössze megválaszolatlan kérdések kiindulópontja, és nem a reveláció forrása. Elszomorító volt látni ennek a vérségi szociális hálónak a kérlelhetetlen diszfunkcionalitását. Csekély kísérleteket tettek ugyan egymás megértésének érdekében, de renyhe igyekezetük beleposhadt a hangsúlyos önérdek és a kicsinyes megszállottság ellenállhatatlan mozgatóerővel bíró mocsarába. Akaratuk markánsan, ám bukásra ítélten szállt szembe a keresztény hitvilág kulcsponti üzenetével: Legyen meg a te akaratod. Kudarcuk megsemmisítő erejű, a család széthullása eleve elrendeltetett.
Az ember már csak ilyen: silány, elhibázott teremtménye valami felsőbbrendű lénynek. Ilyen közelről nézve nincsen sem az egyénben, sem globális értelemben véve az emberiségben semmi vonzó, semmi felemelő. Csakhogy Franzen nem azért zseniális, mert ilyen érzékletes képet ad gyarlóságunkról. Látszólagos destruktivitása mögül ugyanis megkérdőjelezhetetlen istenhit és irgalomra való hajlam világlik elő. Ez a tökéletes éleslátás, ez a megrendítő, indokolatlan szeretet éppen annyira csodálatra méltó, mint amennyire az igazság ijesztő. Így aztán a regény a puszta irodalmi értéke mellett sokszínű érzelmi ingerekben gazdag élményt nyújt, letaglózó hatású, sodró lendületű és csodálatosan gyönyörű.
Abszolút kedvenc lett, mert nagyon felkavart és nagyon mélyen érintett. A Keresztutak egyszerűen csak szétszed és összerak - ettől ennyire jó. Tulajdonképpen Franzen eddigi legjobbja.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése