"Kísértetként járok a világban, néha még én magam is kételkedem benne, hogy élek. Hogy valaha léteztem."
Micsoda szürreális érzékcsalódás!
Paul Auster: Utazások a szkriptóriumban c. műve paródia, dráma és posztmodern egyszerre. Az árnyalatok színskálája végeérhetetlen. Az igazság az, hogy erről a regényről nem tudok úgy beszélni, hogy az ne legyen kissé poéngyilkos. Minden egyes részlet számít, attól kezdve, hogy a főhőst Mr. Blanknek aposztrofálja, akit bezártak egy szobába, ahonnan nem juthat ki. Ha ennél többet mondok, azzal már biztosan lelövök egy-két poént.
A cselekmény igazából nem is cselekmény. Az idős korú Mr. Blank magához tér egy idegen szobában. Nem tudja, hol van, nem tudja, hogyan került oda, és nem emlékszik semmire sem. Ismerős ismeretlenek jönnek be hozzá, ellátják őt, beszélgetnek vele. Fel is ismeri őket, meg nem is. Elméje ködös, zavaros. Büntetésben van, ítéletre vár, ennyi bizonyos. Tudja, hogy valamiképpen mindenért ő a felelős, de hogy mi az a minden, arra nem emlékszik.
Mr. Blank ügynökei írják a vádiratot, ugyanakkor gondoskodnak viszonylagos jólétéről. Feladatokat adnak neki, melyek homályosak és értelmezhetetlenek számára. Emiatt kérdések ezrei nyugtalanítják, mégis egészen sztoikus belenyugvással fogadja sorsát. Megérdemli mindazt, ami történik vele, bár nem tudja, mi történik vele valójában.
Azt szeretem Austerben a leginkább, hogy úgy mai, hogy közben visszanyúl a klasszikus elemekhez, azokat használja fel, alakítja át. Egyszerre régies és ultramodern, tehát minden kétséget kizáróan örökérvényű. Kimagasló, elegáns intellektusa lenyűgöző. Mondandóját megérteni ennek ellenére pofonegyszerű. Mégpedig azért, mert úgy értelmezed, ahogy akarod. Lehetőségek kifogyhatatlan tárháza áll rendelkezésre, bármit is gondolsz, arra igazolást találsz ebben a furcsa, rendetlen, mégis nagyon rendezett szövegben. Nem tudsz félremenni. Auster sokoldalú, megengedő, szabad és másokat is szabadnak szerető alkotó.
A korábbi művekre való visszautalások ellenére ez a regény tökéletesen érhető azok számára is, akik esetleg semmi mást nem olvastak a szerzőtől. Persze, ad egy bizonyos pluszt, dévaj örömet a felismerés, de magáért az elemi üzenetért is megéri olvasni. Önmagára is visszaható, szokatlan, pazar, mélyenszántó, elgondolkodtató, ízletesen ínyenc irodalmi élmény. Csavaros logikával, zseniális gúnnyal és öngúnnyal taglal nagy kérdéseket: hogyan lehet kifogni a halálon, illetve, ki lehet-e fogni rajta? Egyáltalán érdemes-e? Van-e ráhatásunk a saját életünkre? A vak véletlen vezet minket vagy egy felső hatalom, esetleg mindenért, de mindenért mi magunk vagyunk felelősek? Azután a legistenibb és mégis legistentelenebb kérdés: Isten-e az alkotó, és Isten alkotó-e?
Auster zsenije kiviláglik, ám ez a zseni nem leereszkedő, oktató vagy kirekesztő, nem kelt negatív érzéseket. Auster a cimborád, legigazabb barátod, akivel egy sör mellett elmélkedsz az élet nagy dolgairól. Auster az a figura, akit körbeülnek, akit meghallgatnak, akit hátba veregetnek, akivel együtt nevetnek. Auster a géniusz, aki mégis egy közülünk. Nagyon megszerettem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése