"Gondolni bárki gondolhat bármit. A gondolat, és csakis a gondolat, maga a valóság. Igen, ez így igaz. A gondolat soha nem hamis, soha nem blöff. Ez az egyszerű felismerés belém rögződött. Hosszú éveken át nem hagyott nyugodni. Most sem hagy. "
Erős. Érzékeny. Hatásos. Sötét. Egyedi. Letehetetlen. Lehetetlen. Valódi. Imádom! Az élmény friss, épp csak most csuktam be Iain Reid Azon agyalok, hogy ennek véget vetek című könyvét. Az utolsó oldalak még itt visszhangoznak bennem. Nem nevezem regénynek, mert nem tudom igazából, minek is nevezzem, de az biztos, hogy az Athenaeum Kiadó ezúttal nagyon eltalálta. Ez a történet az elejétől a végéig ütős, érzelmi árnyalatokban gazdag, vad és vakmerő.
Reid maga elég bevállalós író benyomását kelti, tekintvén, milyen halálmegvető bátorsággal mer egyenesen, és készakarva unalmas lenni az első oldalakon. Hétköznapi eseménnyel indít: egy fiatal pár autózik a hideg éjszakában a fiú szüleinek háza felé. Semmi különleges. Az egész igazából teljesen normálisnak, konvencionálisnak tűnik. A furcsaságok csak tétován, eleinte ritkásan elszórva bukkannak fel a sorok közül. El kell ismernem, rendkívül kifinomult érzékkel építette ő ezt fel. Az a baljós, torokszorító hangulat, ami a legjobb pszichothrillerekre jellemző, egészen a farmházhoz való megérkezésig bizony várat magára. Ott azonban, félúton a történetben, szinte lángra kapnak az oldalak, és az olvasó gondolatai eszelős száguldásba kezdenek. Kérdések ezrei keringenek a fejünkben, ahogy haladunk előre a lapok során, egyre inkább belegabalyodva az író által megépített mesteri nyúlcsapdába. Az egyes fejezeteket elválasztó, dőlt betűvel szedett intermezzók nem hogy támpontot nyújtanának, hanem még inkább belekergetnek bennünket abba a bizonytalan érzésbe, hogy semmi sem az, aminek látszik. Hogy fogalmunk sincs róla, mi történik. A sejtelem, hogy valami - történetesen a lényeg, a rejtvény megoldása - rejtve van előttünk, egészen a záró akkordig megmarad, mi több, egyre csak erősödik, elhatalmasodik.
Az első betűtől az utolsóig szeretem ezt a könyvet, mert hasonlót nem olvastam még soha. Tudatosan megkomponált. Egyértelmű, hogy az író maga már a legelső pillanattól fogva tudta, hová akarja vinni olvasóit, és hogy mi a célja. Utólag visszatekintve látni, hogy végig egyenes út vezetett pontosan ehhez a végkifejlethez. Ez nem egy hirtelen támadt ötlet volt, mert nem tudta, hogyan is fejezze be. Ha így lett volna, az egész nem érne egy marék szárított molylepkét sem. A történet tulajdonképpen tele van ismétlődő motívumokkal, melyek értelmetlen összefüggésekben, egymásnak ellentmondva mutatnak vissza egymásra. Ez késztet bennünket homlokráncolós, eszelős tépelődésre, visszalapozni azonban nincs idő. Különben is felesleges lenne: pontosan emlékezünk mindenre, és tévedhetetlenül tudjuk, itt valami nem stimmel. Csak éppen azt nem tudjuk, micsoda.
Reid egy tökéletesen megtervezett utazásra invitál meg minket, és biztosan állíthatom, hogy az ilyen meghívásnak legközelebb is örömmel teszek majd eleget. Azt nem mondhatom, hogy hibátlan. A stílus talán kissé kiforratlan, a nyelvezet talán kissé döcögős, de Reid alig idősebb nálam pár évvel, és ez az első regénye. Azt viszont tiszta szívvel kijelenthetem, hogy tökéletes ballisztikus ívben teszek bármilyen hibájára. Ugyanis ez a történet egyedi, értelmes, félelmetes, zsibbasztó, köröm- és ajakrágcsálós, kiemelkedő, megdöbbentő.
Úgy olvastam végig, mintha az életem múlt volna rajta. A könyv második felétől egyre hajtott, hajszolt valami. Sürgetett, hogy minél hamarabb a végére érjek. Hogy a kérdéseimre végre valahára választ találjak. A sorok között megbújó homályos balsejtelem - "Érzem, hogy erősödik a félelmem. Eljött a válasz ideje. Csak egyetlen kérdés. Egyetlen kérdésre kell választ adni." -, a zavaros, és egyre zavarosabbá, kuszábbá váló gondolatsorok, az izgalom ökölszorító heves rohama nem hagyott nyugodni, míg a végére nem értem. És utána sem. A válasz valójában nem gyógyír kíváncsiságtól sómarta sebeimre. Semmit sem tudunk igazán. Semmi sem biztos. Semmire sincs magyarázat. Valójában ez a könyv egy feneketlen szakadék, egy mély árok, mely feltárja egy magányos lélek visszhangos poklát. A kétségbeesés krónikája. Az elmebaj fehérlő búcsúlevele. Pszichothriller a javából, bár kétségtelenül nem a klasszikus színekben. Borzalmas és feledhetetlen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése