Ugrás a fő tartalomra

Christine Leunens: Cellába zárva - "Írásba kéne fektetnem az igazságot!"


"A nagy veszély nem abban áll, hogy a hazugságok nem igazak, vagyis valótlanságok, hanem abban, hogy valósággá válnak mások tudatában."

Sokat gondolkoztam rajta, mit is írjak Christine Leunens: Cellába zárva c. regényéről, mely az Athenaeum Kiadónak köszönhetően landolt a polcomon. Azt kell mondanom, ennek a könyvnek a műfaja tökéletesen meghatározhatatlan. Legalábbis számomra mindenképpen az. Megdöbbentően pontos korrajzzal indít: egy nemzetiszocialista országban felnövő gyermek szemével láthatjuk azt, ahogyan a rémálom kezdődött. A tökéletes agymosás, a kíméletlen katonai drill, és a gyalázatos körülmények megteszik a maguk hatását. A gyermek elméje, értékrendje, érzelmi világa - ahogyan fiatal, törékeny teste is - eltorzul. 

Eddig a pontig a történet maradéktalanul korhű, ennélfogva megrendítő, és helyenként bizony dühítő is. Hiszen a gyermekek bántalmazása, gátlástalan módon való kizsákmányolása, testi-lelki megnyomorítása az a téma, ami a legtöbbünkre úgy hat, mint bikára a vörös posztó. Ehhez még adjunk hozzá intoleráns, kirekesztő, fajgyűlölő eszmékkel átitatott mondatokat, és az olvasó garantáltan nyeli a keserű nyálát. Én bizonyosan így éltem ezt meg, hiába nincsen gyermekem. Szóval Leunens okos: óvatosan adagol, és precízen nyomkodja a "gombjainkat", tehát érzelmi reakciókat vált ki, méghozzá nagyon hatásosan. Ezután történik valami, és főhősünk, a tizenéves Johannes rátalál Elsára, a zsidó lányra. Szándékosan nem használom azt a szót, hogy találkoznak, mert korántsem ez történik. Szóval, Johannes rátalál Elsára, és ettől fogva az egész elbeszélés valamiféle bizarr történelmi pszichothrillerbe megy át. Maga a baljós, kissé groteszk hangulat is inkább a fent említett műfajt idézi, nem pedig a történelmi drámák veretes, kőkemény, de szívszaggató világát. 

Ennek ellenére, vagy talán pont emiatt, eléggé nehéz olvasmány. Főleg azt tekintetbe véve, hogy mennyire lassú folyású, terjengős és részletes. A főhősök nyilvánvaló mentális zavaraival kezdve, a háborús évek poshadt, szűkös évein át, a bizonytalan békeidők háborgó hullámaival bezárólag, ez a könyv egy hullámvasút. Nem csap át viharos szélsőségekbe, de olyan széles skálán mozog minden tekintetben, hogy néha nem tudjuk, valójában mit is olvasunk most. Hiteles történelmi korábrázolást, vagy egy ma divatos, abszurd, mélyre vájó pszichothrillert? Azt hiszem Leunens kiváló érzékkel vegyíti ezt a két egymásnak tökéletesen ellentmondó stílust, és valami olyat teremt, amit lehet szeretni, lehet nem szeretni, de nem felfigyelni rá nem lehet. A maga nemében ez egy egészen egyedülálló alkotás. Sodra van, mélysége van, hatása van. Nem múlik el nyomtalanul. Kicsit kiforgat önmagadból, kicsit elgondolkodtat. Átformál talán. Furcsa számomra is, hogy ezt mondom róla, de azt hiszem, megtanít rá, hogy hálás legyél azért, amid van. A szereplők ugyanis borzalmasan, kimondhatatlanul nyomorult körülmények között tengődnek, nem csak anyagi vonatkozásban, hanem lelki értelemben is. Ez bizony a totális létminimum, minden szinten.

Johannes kifacsart érzelmi logikája feltétlenül Calibant (John Fowles: Lepkegyűjtő) juttatja eszünkbe, míg Elsa mániás depressziója megkeseríti a kedvünket, mert annyira átérezzük minden egyes rezdülését, minden egyes mondatát, tettét, gondolatát. "...amikor nézem az eget ebből az ablakból, valaki más is nézi mellettem a szomszédban, mégis mindegyik látvány egyedi a maga keretében. Ez az égdarab az én életem, én kis részem a mennyből, az, ami nekem adatott meg. Olyan, mintha Isten személyesen nekem festette volna."  Elsa így látja az eget, mert ennyit lát belőle: egy ablakeretnyit csupán. Nem csak a boldog élethez, de magához a szimpla életben maradáshoz is reménytelenül kevés ez. Hogy valójában melyikük van inkább börtönben, elég érdekes filozófiai kérdés, de valójában a válasz kristályosan tiszta. Egyikük sem szabad ember. Ez a két sorsában megrontott, elvadult, kiszolgáltatott lélek egymás tükörképe; ők egymás rabjai, és ugyanakkor egymás strázsái egy személyben. Az ilyen függőségi viszonyból nem könnyű a kiút, még normális körülmények között sem. Ám a második világháborút követő években a körülmények Bécsben messze voltak a normálistól. A megszállás, az éhezés, a mélyszegénység mindenre rányomta a bélyegét. Főhőseinkre is. Ez a regény a kiszolgáltatottság, a félelem és a magány regénye. Egy könyv, amely ékesen beszél arról, milyen egyedül is van valójában az ember, és hogy voltaképpen mennyire fél egyedül lenni. Felkavaró. Nyomasztó. Levegőtlen. És lényegében igazán félelmetes.

Megjegyzések