„De Isten
akarata volt, hogy itt érjenek partot – emlékezteti magát, miközben üvölt a
szél, és a hullámok csapkodják a sziklákat. Szándékosan lettek számkivetettek,
saját döntésük nyomán maradtak a lakatlan szigeten, boldogan zárták magukat
börtönbe ott, ahová ember nem ér el.”
Döcögősen indul, hol pöfög, hol rohan, se ritmusa, se íve
nem látszik az első oldalakon. Ám hamarosan olyan lélektani ösvényre léptet rá minket,
ami hihetetlenül hátborzongató, elgondolkodtató, és megrendítő.
Emma Donoghue rövidkének mondható regényében a pusztító vakhit, és a
túlzásba vitt aszkézis tragikus következményeit mutatja be. A főszereplő három
ír szerzetes, akik egy lakatlan szigeten vernek tanyát, hogy a világtól elzárva
éljenek Isten legnagyobb dicsőségére.
A tengeri madarak által uralt kopár sziklán azonban az
élet nem könnyű, és a szereplők hamarosan szembesülnek is a boldogulás
nehézségeivel. Vezetőjük kíméletlen bigottsága csak ront amúgy is kilátástalan
helyzetükön, és feszültséget szül közöttük.
Ezt az eleinte alig érzékelhető ellentétet ábrázolja és
növeli sorról sorra mesteri fogásokkal. A Menedékben
úgy fokozódik az izgalom, hogy egy jóféle thrillernek is dicséretére válna. Közben
pedig üzenete van. Összetett erkölcsi, társadalmi, és vallási kérdéseket
boncolgat. Ezt a szándékoltság teljes hiányával teszi, abszolút természetesen,
szavait a mesélés művészetének szolgálatába állítva.
Gyönyörűen megírt, torokszorítóan érdekes történet
kerekedik ebből. A közepétől tulajdonképpen a legvégéig a robbanásra vártam.
Lelkem a méltánytalanság ellen kiáltott. Olykor ökölbe szorult a két kezem.
Iszonyúan élveztem, benne éltem, felkavarta az érzelmeimet.
Nem a vallásról szól elsősorban, hanem arról, hogy a
barátság, az egymás és a természet iránt érzett tisztelet mindennél fontosabb.
Az összetartás és a hűség nem elvont fogalmak, de kierőszakolni egyiket sem
lehet. A legbelső sóhaj bárki számára fájdalmasan átérezhető:
„Bárcsak létezne
olyan mennyország, ahol mindannyiuknak jut hely!”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése