"– Igaz ugyan, hogy az ember zavarodott, tévelygő, sérült, és tele van félelmekkel, de közben egy áldozathozatalra, gyarapodásra és törődésre képes összetett és szépséges lény [...]"
Új, ismeretlen vizekre eveztem ezzel a regénnyel, hiszen a tudományos fantasztikumot eddig csak messziről szemléltem. Első látásra felkeltette az érdeklődésem a mantrának is beillő, rövid, egyszerű, de hangzatos címével, a sejtelmes borítójával, és a fülszöveggel, amely egy érdekfeszítő disztópiát ígér.
M. G. Wheaton: Emily örök c. sci-fi regénye a 21. Század Kiadó gondozásában jelent meg nemrégiben. A szerző eredetileg forgatókönyvíró, és erre olvasás közben akkor is rájöttem volna, ha történetesen nem tüntették volna fel a könyv hátoldalán. Az események filmszerűen peregnek, méghozzá sebesen, ugyanakkor tökéletesen érthető, részletes leírásokat is kapunk. Ez nagy segítség egy olyan sci-fiben járatlan olvasó számára, mint amilyen én is vagyok. Sokat adott az élvezeti értékéhez az, hogy sikerült megértenem, miként is működik a központi karakter: Emily.
Emily egy mesterséges intelligencia, vagy ahogyan ő utal magára: mesterséges tudat. Tudósok hozták létre azzal a céllal, hogy feltérképezze és megértse az ember biológiai, illetve érzelmi működését, valamint egy lehetséges katasztrófa bekövetkezése esetén kidolgozzon egy működő túlélési stratégiát az emberiség számára. A történet egy alternatív valóságban játszódik: a Nap túl korai pusztulása már a küszöbön áll, a bolygó felkészült az elkerülhetetlenre. A megszokott világrend felbomlott ugyan, de az emberek megtanultak ezzel együtt élni. Nincsenek lázongások, mindenki éli a maga életét, már ami még hátravan belőle, úgy, ahogyan azt a legjobbnak látja. A tudósok egy bizonyos csoportja, köztük Emily megalkotója is, rendíthetetlenül azon dolgoznak, hogy valamiképpen mégis megmentsék legalább az emberiség esszenciáját egy homályos, feltételezett, nem földi utókor számára.
Ami leginkább megrendített, az Emily érzelmi intelligenciája, szabad akarata és az, hogy erkölcsileg magasan fejlett. Emilynek öntudata, énképe van, morális szempontokat vesz figyelembe, mielőtt döntéseket hoz, sokszor érzelmi impulzusok alapján értékel és ítél. Nem csak gondolkodni képes önállóan, de képes kötődni, szeretni, tisztelni, gyászolni és vágyakozni. Szerelmes lesz egy férfibe, aki végigkíséri őt izgalmas, veszélyekkel teli útján, és segít neki abban, hogy elvégezhesse azt, amiért létrehozták. A szerelmi szálat eleinte megejtőnek és szívfacsarónak találtam, később kissé sutának, végül azonban nagyon is helyénvalónak.
A koncepció ugyanis rendkívül érdekes, és rengeteg kérdést vet fel. Én teljes értékű emberi lényként tekintettem Emilyre, pedig még valós fizikai megtestesülése sincs. Alapvetően azt gondolom, hogy veszélyes játék ez: létrehozni valamit, ami nem emberi, majd arra programozni, tanítani, hogy minél emberibb legyen. A kérdés, hogy istent játszani mennyire etikus, vagy mennyire lehet tudományos érvekkel alátámasztani a jogalapját, a mai napig nagy vitákat szít. Mindenesetre az Emily örök nem tűzi ki célul, hogy moralizáljon, és a világ pusztulása felett sajnálkozzon. Kissé ignoráns is azt a tényt illetően, hogy a Föld, jóformán minden teremtményével egyetemben megszűnik létezni. Következetlenségek, sunyi logikai és érzelmi csúsztatások kerülnek a regény gépezetébe, és ezek erősítik a hollywoodi érzést, de ahogy a mondás is tartja, innen szép győzni. Márpedig Wheaton győzött azzal, hogy tartotta magát ahhoz a döntéséhez, hogy ír egy megkapó, lebilincselően fordulatos love storyt az emberiség megmentéséről és egy új világ létrejöttének kezdetéről. Ennyiről szól a regénye, és nem többről. Nem áll fenn a sokat akar a szarka esete, ezáltal lesz kivételesen önazonos. Én, a javíthatatlan idealista szívesen olvasok arról, hogy van még remény a mi elátkozott, borzalmas és gyönyörű emberiségünk számára. Hogy valahol, valamikor, egy más, jobb formában még felemelkedhetünk és tehetünk jót. Egymásért, és a környezetünkért is. Az újrakezdés utáni kétségbeesett vágy az ember sajátja: reménynek hívjuk.
Az Emily örök szeretetre méltó, kifejezetten szórakoztató, és izgalmas. A cselekménye pörgős, fantáziadús, a szereplők pedig valóban szimpatikusak. Erősen futurisztikus, nagyravágyó és merészen különc történet. Az ember sosem tudhatja, mit hoz a holnap, és egy ennyire fejlett mesterséges tudat létrehozása talán már nem is annyira az eljövendő korok távoli zenéje. Elvégre azt, aki álmodni mert, és gondolatvilágával egy elképzelhetetlenül absztraktnak tűnő jövőt vázolt fel, a saját kora mindig bolondnak bélyegezte, és csak az utókor láthatta meg fantazmagóriának vélt jövendölései valóra válását.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése