"Viktóriának feltűnt, hogy bár a trón kényelmes, lába nem ér le a padlóig. Melbourne ránézett és azt mondta: - Úgy vélem, Felség, hogy mielőtt megtartaná első hivatalos fogadását, keresnünk kell önnek egy megfelelő méretű trónt.
Viktória lenézett levegőben kalimpáló lábaira. - Nehéz méltóságteljesnek tűnni, ha az ember lába hat hüvelyknyire a padló fölött himbálózik a levegőben, ez igaz."
Bevallom, Daisy Goodwin Viktória c. történelmi regényéhez számomra elég kacskaringós volt az út. Először a sorozatot láttam, ami ritka, hiszen igyekszem mindig előbb olvasni a könyvet, és csak azután megnézni a filmet/sorozatot. Nem is volt tudomásom róla, hogy létezik egy könyv, ami a televíziós szériát vette alapul. Ha nagyon őszinte akarok lenni, maga a sorozat is azért került a látókörömbe, mert az év második felében lelkesen belevetettem magam Rufus Sewell színészi munkásságának feltérképezésébe. A Victoria c. sorozatban nyújtott lenyűgöző alakítása sokak számára tette ikonikussá Lord Melbourne alakját. Így számomra is. Mégis, hogy a könyv létezéséről tudomást szereztem, egy nagyon kedves molyos barátnőmnek köszönhetem, aki nemrégiben megrendelte magának a regényt. Ezen fellelkesedve vettem meg én is, és ezúton is köszönöm neki, hogy felhívta rá a figyelmem, mert óriási élménnyel lettem gazdagabb.
Ugyan a regény a sorozat legtöbb jelenetét szinte szóról szóra átveszi, mégis önálló és egyedi. Daisy Goodwin ügyesen szövi bele saját stílusát, és mindazt, amit őt fontosnak tartott kiemelni, és megjeleníteni. Úgy tudom, hogy mindkét adaptáció nagyon hűen követi a valóságos eseményeket, tehát történelmileg önmaga műfajához képest (történelmi romantikus) elég pontos. Ettől függetlenül valójában egy remekül megírt, bájos, ízléses fikciót kapunk általa, nem egy száraz tudományos dokumentációt. A karakterek többsége valós történelmi alak, bár minden bizonnyal olyan szavakat adtak a szájukba, amelyeket valójában soha nem mondtak ki. Hiszen honnan tudhatnánk ilyen pontosan, miről beszéltek, mit gondoltak azok, akik rég eltávoztak már. Ők nem mondhatják el az igazat. Itt köszön be az alkotói szabadság, amit én kifejezetten élveztem ezúttal.
Viktória dacos, szabadszájú kamaszlány, aki koronáját, és hatalmát elsősorban arra használja fel, hogy megszabaduljon anyja, és az annak udvartartását vezető Sir John Conroy fojtogató zsarnoksága alól. Nem is lát eleinte ennél tovább. Az uralkodásra senki nem készítette fel, jóformán a világ elől elzárva tartották, és szinte senkivel sem érintkezhetett Kensington sötét falai közé kényszerítve. A hercegné és Sir Conroy, úgy gondolták, amikor eljön az idő, majd uralkodnak ők helyette. Viktória, vagy ahogy ők hívták lealacsonyító módon: Drina, csak pihenjen, és ne törődjön semmivel. Alacsony termete miatt gyermeknek gondolták, és úgy is kezelték. Ám Viktóra egyetlen egy dolgot tudott: amint hatalmában áll, meg kell szabadulnia az elnyomás alól. Uralkodása első napján ezt rögtön meg is tette. És volt olyan szerencsés, hogy Lord Melbourne személyében olyan miniszterelnököt, illetve személyi titkárt tudhatott maga mellett, aki az ország és a királynő érdekeit tartotta szem előtt, ellentétben a sajátjával.
A Viktória valójában egy hamisítatlan szerelmi történet. Az, hogy közben némi bepillantást nyerhetünk abba, hogyan vált a makrancos kislányból Lord Melbourne, vagy ahogy Viktória előszeretettel szólította: Lord M gyengéd, őszinte, de hathatós befolyásának köszönhetően az a legendás királynő, akire népe ma is büszkén tekint vissza, csak hab a tortán. Aki attól fél, hogy túl sok száraz tény és politika várna rá ebben a könyvben, annak el kell mondanom, ez a regény semmi ilyesmit nem tartalmaz. Mint ahogy már említettem, ez egy történelmi romantikus regény, melynek írója volt olyan bátor, hogy valós alakokat tett meg főszereplőjévé. Minden bizonnyal a valóságban Lord Melbourne és Viktória kapcsolata valamennyivel prózaibb volt, tekintvén a negyven évnyi korkülönbséget, de ismert tény, hogy valóban nagyon, pletykára okot adóan közel álltak egymáshoz. Nem hiába csúfolták Viktória királynőt meglehetős rosszindulattal Mrs. Melbourne-nek. A fiatal, tapasztalatlan királynő sokra becsülte mentorát, közeli barátjaként bánt vele, és saját, privát lakosztályt is biztosított számára Windsorban.
Aki látta a sorozatot, annak azért ajánlom, aki nem látta, annak azért. Lord Melbourne idealizált, gáláns alakja úgy magaslik ki a történetből, mint egy hamisítatlan hősszerelmes, aki önnön érdekeit és vágyait félretolva mindent a szeretett nőért tesz, aki történetesen a királynője is. Még az imádott hölgy kezéről is lemond a jövendőbeli férj, Albert herceg javára. Meg kell jegyeznem, ez utóbbi csupán a regény vége felé jelenik meg. A hangsúly valóban a Viktória királynő és miniszterelnöke között szövődő, félig-meddig elképzelt szerelem köré épül. Lord Melbourne odaadó, gyengéd iránymutatása, óvó gesztusai, önzetlen lemondása mind a hatalomról, mind a szerelemről, csípős humora, és néha megdöbbentően merész, őszinte szókimondása olyan férfi képét vetíti elénk, aki könnyen el tudná rabolni bármelyikünk szívét. Abban bizonyos vagyok, hiszen maga az írónő is említi a köszönetnyilvánításában, hogy a színészek játéka nagyban befolyásolta abban, ahogyan karaktereit elképzelte, és papírra vetette. Viktóriát Jenna Coleman bájos pofijával, ártatlan kék tekintetével, kamaszos hanghordozásával látjuk magunk előtt, míg Lord Melbourne Rufus Sewell parázsos zöld szemeit, hűvös eleganciáját, kiváló humorérzékét, és elbűvölő modorát idézi fel a lapokon. Számomra pedig ebben rejlik valódi vonzereje, hiszen köztudott, hogy a romantika alapvetően kevésbé kenyerem.
A regény erőssége még, hogy nem visz túlzásba semmit. Nem túlzottan "csöpögős", de azért meg-megdobban a női olvasó szíve. Az ármány és az izgalom szintén nem hiányzik belőle, de ez is hihető, logikus keretek között marad. Azt kell mondanom, ez a könyv egy igazán okos könyv. Úgy kerül közel a szívhez, észrevétlenül. Bájos, kellemes, szórakoztató olvasmány. Fordulatos, intrikával, humorral és szerelemmel fűszerezett, gyönyörű történet, melyet elsősorban - műfajából kiindulva - inkább nőknek ajánlanék. Ha lehetek egészen őszinte, számomra az idei év egyik legkellemesebb meglepetése volt, és a felső polcomon, a legnagyobb kedvenceim között kapott helyet. Kiérdemelte ezt a magas pozíciót, mert elringatott, megnevettetett, könnyeket csalt a szemembe, és megdobogtatta az én kőkemény, romantika-ellenes szívemet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése